Észrevétlen lélegzünk, mint ahogyan észrevétlen mozdulunk, nő a hajunk, nyeljük a vizet. Még nem ismerünk más bolygót, ahol számunkra élhető légkör van, oxigén, az élet feltétele. Örülünk a friss levegőnek, az erdei, hegyi ózondúsnak, kivéve, ha már olyan magasra megyünk, ahol ritkul, mint magas hegyóriásokon. Ha egy ilyenre feljutunk, a fülünk eldugul, mint a repülőn felszálláskor, leérkezéskor pattog a dobhártyánk a légnyomáskülönbség miatt.

Egyszerű, mint a levegővétel, mondjuk profánul, és ha ez az egyszerű mégsem működik?

Előfordulhat, hogy egy rossz mozdulatnál nyilall a láb vagy derék. Izomlázunk lesz a hirtelen sok sportolástól, fájni kezd a nyak, a gerinc a rossz fej- és testtartástól. Levágatjuk a hajunk, fodrásszal vagy házilag, de előfordulhat, hogy törik, bármitől hullik, problémás lesz. Iszunk, ha megszomjazunk, ám ha megfájdul a torkunk, nehezebb nyelni, csak a meleg folyadék esik jól.

Ami természetes cselekvésnek, folyamatnak tűnik, megakadhat, mint a mozdulat, hajnövés vagy kortyolás, és furcsán érezzük tőle magunkat.

Testvéreink a fák, növények, segítenek a levegővételben is, ahogy Nemes Nagy Ágnes fordul a Lélegzet című versében a falomb felé:

Egy ezüstnyárfát adj nekem,

arcom a rezgő lombba nyújtva

hadd fújjam rá lélegzetem,

s ő fújja vissza szüntelen

új, szennyezetlen életem,

míg kettőnk arca közt lebeg

a lélegzetnyi végtelen.

Áttetszően vesz körül: levegővé vált, mondjuk, ha valami eltűnik a szemünk elől. A bennünk lakó lélekhez hasonló. A Magyar néprajzi lexikon a lélek szónál említi a levegővételt: „lélekzetlélek (lélek, pára, lehellet néven, ill. történeti adatok tanúsága szerint a lélek szót ’lélegzet’ értelemben is használták). Alapja az a tapasztalati tény, hogy amíg él az ember, lélegzik.”

Láthatatlanul, misztikusan mégis irányít a lelkünk, ahogyan a láthatatlan, belélegzett levegőre van szükségünk. Kosztolányi írja meghitt sorokban a feleségéről: „Megszoktalak, akár a levegőt, / bármerre nézek, mindenütt te vagy”. Hasonlóan vall Szilágyi Domokos az összetartozásról:

Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,

test álma, lélek pihenése:

vagy hő nyaram és hű telem,

úgyhogy már nem is veszlek észre.

Amint kimegyek a városból, jobb a levegő, a fenyőillat az erdőszélen vagy a kert díszeként külön üdítőbbé teszi. De elég, ha csak a parkban járok, már érzem a növények és föld közelebbiségét, a lélegzet s lélek örvendezését. Jó lenne legalább annyi parkterület az épületek között, mint amennyi ház – ha az ember nem eluralná, csak belakná a természetet. Sokan költöznek ki a jobb levegőért a városból, én pedig elképzelem: a romos házak helyén a ligetet, beépítetlen telkeken játszóteret, focipályát, sövényes sétautat. Kapjunk levegőt, vele a lelket. „Nincs már symphonia, s zöld lugasok között / Nem búg gerlice, és a füzes ernyein / A csermely violás völgye nem illatoz”.

Közelít a tél, ahogy Berzsenyi írja. Amikor a levegő már olyan, mint a hűtött dinnye – a hasonlat egy orosz fordításból rögzült bennem, télszerető emberben. Harapnivalóan friss, mondjuk erre a hűvösen szeretett belélegzendőre. Gázolok a jókora új avarban, a fák régi lombruhájuktól szabadulnak, hogy a következő tavaszon új zsengéikkel segítsenek nekünk „lélekzeni”.

Csanda Mária