Szakmaiságon innen és túl, a szépirodalomnak vannak nehezen meghatározható fogalmai. Közéjük tartozik az ihlet – elméletileg ez a titokzatos állapot az irodalmi alkotás, vagyis egy szöveg létrehozatalának legfontosabb feltétele. Szerencsés-eszményi esetben. Aki laikusként (vagy szépirodalmi szerzőként, ha-ha) még soha nem érzett ihletettséget, annak meglehetősen nehéz elmagyarázni. Aki viszont már átélte az ihletet, az nagy nyilvánosság előtt nem vall róla. Ám még baráti körben sem szívesen. Ez azért van, mert bensőséges spirituális állapotról nem illik, de nem is nagyon lehet beszélni.

Az ihlet előcsalogatására költők és írók az évszázadok során a legkülönfélébb módszereket eszelték ki. Az alkohol egy bizonyos mennyiség fölött nem áldásos, a kábítószer még kevésbé – léteznek hatékonyabb egyedi praktikák. Friedrich Schiller például abból merített ihletet, hogy írás előtt és közben rothadt almákat szagolgatott. (Nincs is annál finomabb…) Kosztolányit a zöld színű tinta hozta lázba, Karinthyt a piros, és ismerek olyan kortárs költőt, akinek legjobb versötletei, kezdősorai zuhanyozás közben fogannak. Arany János ennél persze emelkedettebben viszonyult a kérdéshez, Az ihlet perce című szonettjét 1855 januárjában e sorokkal indítja:

Mint a szerelmes boldog álminál
Tündér-alakká lesz bálványa képe:
Úgy lebben olykor a müvész elébe
Teljes tökélyben a szűz ideál.

Hasonlóképpen veretes megközelítéssel ír a témáról József Attila Ihlet és világhiány című értekezésében, amelyen két évig dolgozott (1928-tól 1930-ig). Megemlítendő Márai Sándor Ihlet és nemzedék címmel 1946-ban megjelent esszékötete is, melynek címadó írása a szerző 1943-as akadémiai székfoglalója – vagyis Márait szerfölött foglalkoztatta az ihlet kérdése. Hm, tudom, hogy eme névsor után nem a legelegánsabb egy Stephen King-idézettel folytatni, de ő úgy véli: „Az ihlet általában olyankor a legtermékenyebb, ha semmi előzménye nincs.”

Kiváló költőnk, a 2006-ban elhunyt Bella István egyik ifjúkori szösszenete szerint az ihlet „egy színtelen, szagtalan anyag, kémiai vegyjele nincs. A szerző az ihletet legtöbbször szavak, máskor élmények formájában veszi be, kevés alkoholos folyadék kíséretében, azután hagyja feloldódni a szervezetében. (A költői élmény, ha lehet, még az ihletnél is titokzatosabb.) Az ihlet hatása normális esetben késleltetett, végeredménye megjósolhatatlan. Az ihlet érkezésének pillanatában a szerző feltűnően bamba, már-már hülye ábrázatot vág, azután nem történik semmi, azután megint nem történik semmi – végül a szerző tollát a papírlapra helyezi, és ütemesen rángatózik.” S abban a rettenetes esetben, ha az ihlet nem és nem és nem érkezik, menekülésként bátran ajánlható a lengyel nagyság, Tadeusz Różewicz (1921–2014) módszere: ő bevallottan azokról a versekről írt verseket, amelyeket nem akart vagy nem tudott megírni.

A hivatalos lexikonszöveg szerint az ihlet sajátos lelkiállapot, jellemzői: érzékenység, lelkesült hangulat, alkotásra ösztönzöttség. A régimódi felfogás szerint az ihletett művészt egyfajta isteni erő szállja meg, homlokon csókolja a Múzsa satöbbi – a modern lélektan viszont képes úgy boncolgatni az ihlet jelenségét, hogy teljesen kizárja a transzcendenciát. (Éppenséggel ebbe az irányba tolódott Kosztolányi is, aki úgy tartotta: az ihlet nem felfokozott kegyelmi töltet, hanem az alkotáshoz szükséges távolságtartás.)

Az ihlet különös, képzettnek tűnő főnév, igei töve: ihel. Igenis létezik ilyen szó, első fennmaradt előfordulása egy 14. századi iratban található. Eredetére a nyelvészek két elméletet vázoltak fel: az egyik szerint a lehel igével függ össze (a Múzsa rálehel a költőre), a másik pedig azt valószínűsíti, hogy a nyelvünkből mára teljesen kikopott jonh (belső rész, kebel) szóból ered: belsőleg hat, lelkileg hat. Állítólag ez a valószínűbb megoldás.

Mindaz, amit itt előadtam, csak elmélet. A gyakorlatban a szépirodalmi ihlet leggyakoribb kiváltója a határidő. Most be is fejezem az írást, mert a szerkesztő már szólt: gyorsan küldjem a művet, irgum-burgum.

Zsille Gábor