Emberi természetünk már csak olyan, hogy nagyon szeretünk különféle rangsorokat és listákat szerkeszteni. E mániánk zavartalan kiéléséhez örökösen ilyesféle kényszerkérdéseket eszelünk ki: Melyik három könyvet vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre? Nevezd meg az évszázad öt legkiválóbb sportolóját! Az elmúlt év tíz legjobb slágere?

Ezek a kérdések valójában megválaszolhatatlanok. Hát még az a körkérdés, melyet néhány esztendővel a második világháború előtt egy francia folyóirat intézett a korszak rangos íróihoz: válasszák ki anyanyelvükből a tíz legszebb szót. Az igazán remek és szellemes író, Paul Valéry alázatosan teljesítette a szerkesztők óhaját, a következő listát nyújtva: tiszta, nap, arany, tó, hegyfok, egyedül, hullám, levél, csermely, fuvola.

A mi mesterünket, Kosztolányi Dezsőt a párizsiak sajna nem kérdezték, ő mégis elkészítette a maga válaszát. Ám előbb leszögezte: e kérdést csak egyfajta játéknak tekinthetjük, hiszen olyan ez, mintha azt kellene megmondanunk, melyik a legszebb hang a zongorán. Egyébként is, tette hozzá, „minden a hangok viszonyától és pillanatnyi lelkiállapotunktól függ”. Tehát abban a tudatban, hogy válasza „merőben önkényes”, az alábbi szavakat jelölte meg: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vár, szív, sír.

Valódi íróként és nyelvművelőként Kosztolányi néhány felvezető megjegyzést is papírra vetett. Mindenekelőtt azt, hogy „a költő a szavaknak nemcsak jelentését tekinti, hanem nyilvánvalóan zenei idomát is.” Majd azt, hogy „egy szó nem élhet külön a takarófogalma nélkül.” Vagyis, hogy egy adott szónál ugyanolyan fontos a csengése, mint a jelentése – hangalak és tartalom együttesen adják a szépséget. Ennek szellemében különösen érdekes, hogy a Kosztolányi által megnevezett tíz szóból négy, azaz csaknem a fele többjelentésű: ősz, vár, sír, szív. Például azt, hogy vár, vajon melyik jelentése alapján minősítette az egyik legszebbnek?

Azt hiszem, mindannyiunk számára tanulságos lehet, ha eltűnődünk kissé, és összeállítjuk a magunk tízes szószedetét. S miközben ezzel foglalatoskodunk, észrevétlenül az anyanyelvhez fűződő viszonyunkat is átgondoljuk; jótékonyan szembesülünk privát nyelvi ízlésünkkel, kultúránkkal.

A dolog izgalma fokozható, ha utána azon is elmélázunk: egy más anyanyelvű ember vajon hány szót érezne magáénak a mi legszebbnek ítélt kedvenceinkből? Hiszen – továbbra is Kosztolányit idézve – „minden nyelv egy külön hangszer”, és „egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel.” Példának okáért egy, az 1980-as években készült felmérés bizonyította: a franciák számára az egyik legmókásabb magyar szó a cipőfűző – miközben mi magunk semmi vicceset nem találunk benne. Lengyel ismerőseim pedig minduntalan kacagni kezdenek, ha ékes magyarsággal imigyen szólok: gordonka.

Eszembe ötlik: csokorba gyűjthetnénk Jézus legkedvesebb szavait, melyeket példabeszédeiben oly szívesen használt. Jól tudom, ez a kérdés is költői, hiszen eredetileg héber és arám nyelven rögzített tanítását már oly sokszor latinították, görögítették, magyarították – én most az Újszövetség Szent István Társulat által kiadott, hivatalos fordításához tartom magam. Abban a tudatban, hogy válaszom merőben önkényes, Jézus tíz legszebb szavának a következőket érzem: liliom, fügefa, mustármag, békeszerző, alamizsna, kovász, kincs, menyegző, vigadozni, lámpás. Persze szabad a vásár, ki-ki nyissa fel a négy evangéliumot, és ízlelgesse a szavakat!

Zsille Gábor