Jó, persze, persze, akkor rettegtünk tőle, utáltuk is – de legalább embert nevelt belőlünk”, hallottam nem egyszer egy-egy tanárról, különböző társaságokban, amikor szóba került a klasszikus téma, az iskola.

Sokszor eltűnődöm, hogy azok, akik az ilyen mondatokat mondják, komolyan gondolják-e, vagy csak egyszerűen egy sztereotípiához kapcsolódnak, miszerint a szigorú tanár a jó tanár, és utólag valahogy rendbe akarják tenni egykori ellenérzéseiket.

Nyilván több esetben olyan pedagógusokról volt szó, akik valóban törekedtek az emberré nevelésre, és a korrekció nagyon is helyén volt, mivel arra vonatkozott, hogy következetesen megkövetelte az „anyagot”, és minden további dilemma nélkül beírta a tudásnak megfelelő jegyet. Viszont sok más alkalommal olyanoknak is kijárt egy-egy ilyen felmentés, akikkel kapcsolatban a társaság legtöbb tagja meghökkent. Miért? Mert az illető nyilvánvalóan nem szigorú volt, hanem kegyetlenkedő, gőgös, nem eredeti, hanem öntörvényű, hangulatember, aki a jegyekkel a pillanatnyi idegállapotát fejezte ki – és akitől a diákok sokkal kevésbé tanultak, mint féltek. Ezekben az esetekben ellent kellett mondanom, mert mindig úgy gondoltam, hogy az ilyen tanár tudásából, példájából inkább nem kér az ember, tulajdonképpen át sem tud jönni az üzenet, mert a stressz, amit a működése kivált, gyakorlatilag pajzsként zuhan az adó és a fogadó fél közé. Beszélhetnénk itt fizikailag megnyilvánuló nevelési módszerekről is, bár azok szerencsére már kiveszőben vannak. És bőségesen beszélhetnénk verbális, lelki agresszióról, lekicsinylésről, megalázásról, évekig takargatott, behegedni nem akaró sebekről. (Most éppen Erdélyben dagadozik egy ilyen jellegű botrány, amely több tíz éve lappang ugyan, de a hullámok csak a napokban csaptak át a medren.) Ha nem vagyunk nagyon szerencsések, mindannyiunknak kijutott egy-egy valamelyik ragadozó-fajtából.

De ha szerencsések vagyunk, akkor kijutott olyan tanárból is, akinek vártuk az óráját, akinek nem esett jól büntetni, természetes volt az óráin a humor, aki izgalmassá tudta tenni a tárgyát olyanok számára is, akiket az korábban nem érdekelt, és akivel meg lehetett beszélni a problémákat (igen, akár még a fenti kollégájával kapcsolatban is tudott adni praktikus tanácsokat vagy legalább túlélési tippeket). Jó néhány olyan pedagógust fel tudnék sorolni, akivel öröm volt együtt gondolkodni, megoldásokat keresni, fordítani, deriválni, elemezni vagy éppenséggel csak kibeszélni valami aktualitást. Akik ezek által a látszólag jelentéktelen történetek által mégis hozzá tudtak adni akkori és későbbi életünkhöz egy megközelítési módot, észjárást, logikát, nyitottságot, felszabadultságot, derűt, esetleg egy jókor időzített kérdést. Nem utolsó sorban, bár patetikusan hangozhat: irgalmat és szeretetet, amikor nem is számítottunk rá.

Eszembe jut egykori osztályfőnököm-magyartanárom, aki a legváltozatosabb módokon érte el nálunk, hogy valami érdekeljen. Utólag visszagondolva: egészen zseniális ötletei voltak, és végtelen kreativitással tudta ezeket bevetni a kellő időben. Egy alkalommal például ezt mondta: „a Száz év magányt nem azért nem javaslom elolvasásra, mert túlteng benne az erotika, hanem mert egyszerűen még nem értenétek meg”. Lehet találgatni, hogy az akkor 16-17 éves nagykamaszokból álló osztályunkból hányan nem olvasták el végül. Már a következő héten mindenkinek közvetlen ismerőse volt a szép Remedios, aztán hirtelen előkerült a téma órán is, és mi meg voltunk győződve, hogy merő jófejségből. Ami igaz is volt, csak megbolondítva egy csavarral.

Ugyanezzel a tanárommal történt, immár a húszéves találkozón (te jó ég!): a délelőtti osztályfőnöki óra után kivonultunk mindannyian egy hegyvidéki házikóba, hogy tényleg csak egymásra figyelve tölthessünk egy kis időt. Mikor mindenki összegyűlt, és kiültünk a patakpartra nyíló teraszra (talán egy-két feles is előkerült), megszólalt az osztályfőnök: „Most, hogy végre túl vagyunk a kötelező körökön, hoztam nektek egy kis csemegét. Novellát fogunk elemezni.” Óvatosan körbenéztem, hogy kinek akad fel a szeme, ki oson el, sóhajt legalább, vagy tiltakozik. Mindezek helyett izgalmat érzékeltem, majd jöttek a kérdések: milyen novella, ki írta, ki olvassa fel; és közelebb húztuk a székeket. Nem túlzok, legalább két órán keresztül beszéltünk a szövegről, hatalmasakat nevettünk, vitáztunk, érveltünk, párhuzamokat vontunk. Mert ebből az osztályból szinte mindenkiből olvasó lett, nemcsak az az öt-hat pedagógus, aki napi szinten hivatalból is foglalkozik irodalommal. És ott újra, húsz év után is megképződött a mi, akik együtt indultunk. Mint egy titkos társaság tagjai.

Valószínű, hogy nem vittünk véghez akkor – sem később – történelmi tetteket. De legalább embernek éreztük magunkat.

Farkas Wellmann Éva