Bizonyos időközönként felugrik a közösségi hálón egy-egy rövid figyelmeztetés, hogy nyilvánítsam ki hálámat a követőim felé – ilyenkor mindig elbizonytalanodom. Hiszen köszönnivaló éppen elég lenne, de vajon ez a hárommondatnyi, emotikonokkal tűzdelt köszike-poszt alkalmas igazán rá? Ez a méltó válasz a figyelmükre, szeretetükre? Ilyen alkalmakkor mindig eldöntöm, hogy nem most, nem így, aztán továbblépek, és ott hagyom a semmit, ami – akárhogy is számoljuk – a pár mondatnál is sokkal kevesebb.

Nem mondhatom, hogy mindig ennyire fontos szerepet töltött be az olvasó az életemben. Amikor kamaszkoromban az első versszerű verseimet megírtam, bevallom, nem is gondoltam rá. Még annyira a létrehozás, a belső törvényszerűségek, az alkotás izgalmai foglalkoztattak, hogy igazán fel sem merült bennem, hogy mindennek címzettje, befogadója, netán „piaca” lehet. És örülök, hogy így volt, hiszen ha megfelelési kényszerként még ez is rám terhelődött volna, valószínűleg azonnal abbahagyom az egészet. Épp elég volt a mesterség beláthatatlan labirintusában megtenni a kezdeti, tétova lépéseket. Az Olvasó csak később, egy bátrabb lépés után és következtében jelent meg: amikor az első nyomtatott szövegek helyet kerestek a számára ismerős lapokban. Szinte rácsodálkoztam, ahogy ő is énrám, valószínűleg. Nézegettük, kóstolgattuk egymást.

Tanári tapasztalatomként gyakran felemlegetem, hogy minden osztálynak van egy arca. Nem a diákok közül egy arc, hanem egy átlag, közös nevező vagy összegzés, és mégis nagyon határozott vonásokkal bír. Egy kicsit ehhez hasonló az Olvasóm is. A kezdetektől máig sok történet fűz hozzá: volt, amikor szó szerint értette a leírtakat, amikor éppenhogy értetlenkedett, amikor megdicsért, számonkért, örült vagy bosszankodott, nem úgy értette, ahogy szerettem volna, vagy éppen jól értette (én nem értettem jól magam), amikor sürgetett, amikor megköszönte. Mindegyik visszajelzésnek örültem, de talán azzal okozta a legnagyobb örömet vagy elégedettséget, amikor magára ismert, akár csak egy félmondatban, egy szóban, élményben, amikor összeszikráztunk, amikor ugyanazt az emberi tapasztalatot éltük meg. Persze, ehhez kellett a visszajelzés, de ahhoz is hosszú út vezetett.

A generációm elég plasztikusan átélhette az offline-ból az online életbe való átmenetet, s úgy gondolom, hogy az utolsók között vagyunk, akik még teljes értékűen össze tudják hasonlítani a kétfajta létmód előnyeit és hátrányait. Komoly lecke, lesz min eltűnődni majd, ha megérjük az időskort – s esetleg nem veszi át tőlünk a mesterséges intelligencia ezt a feladatot is. Sokféle, egymásnak ellentmondó statisztikát elemezgethetnénk az olvasással kapcsolatban, de most ez nem célom, inkább csak hajtogatom egyik kedvenc jóslatomat, miszerint ha szűkebb körben fognak olvasni az emberek, elképzelhető, hogy újra a kevesek kiváltságává válik a könyv, egyfajta luxuscikké, melyet immár nem a hozzáférhetetlensége avat azzá. És akkor rendkívül menő lesz olvasónak lenni. Mert most (már, még?) lehet olvasni tényleg, szinte akárhol.

Az is egy döntés, hogy valaki szépirodalmat vesz a kezébe, hogy hajlandónak mutatkozik egy olyan diskurzusban való részvételre, amely látszólag egyoldalú. Nyilván hamar kiderül, hogy nem az, újra meg újra – de neki már hamarabb el kell szánnia magát. Kinyitni az érzékszerveket, háttérbe tuszkolni az egót. Időt, türelmet áldozni rá, belépni a játéktérbe. Tisztelet érte annak, aki hajlandó erre.

Az én Olvasóm kezdetben kávéházi asztal mellett jelzett vissza, vagy kézzel írt levélben, levelezőlapon, aztán jött az e-mailek kora, majd a közösségi médiáé. Mostanában talán a legtöbben itt vagy innen indulva találkoznak a szövegeimmel, tehát álságos dolog lenne egyértelműen kárhoztatni ezt a kommunikációs lehetőséget. (Persze, nem kérdés, hogy szülőágya is sok borzalomnak.)

Azt sem mondhatom, hogy ha ma leülök megírni egy verset, mindjárt megjelenik az Olvasó figyelően szerető, érdeklődően homlokráncoló képe, én meg minden erőmet megfeszítem, hogy megfelelhessek az elvárásainak. De az igaz, hogy az apró észrevételek, az okos, mély értelmezések, a megerősítések és egy-egy szöveg kiemelt szeretete az évek során sokat formálták a stílusomat. Nem tudom, jó irányba-e, de azt igen, hogy az aktív olvasótábor tovább növekedett, és sokkal inkább kapcsolatba kerültünk egymással. Érezhetően többen és bátrabban jeleznek vissza, legtöbben privát üzenetben, de sokan a versek alatt is. Ezekért a jelzésekért mérhetetlenül hálás vagyok. A kavics, amit bedobok a folyóba, teremt egy kis fodrozódást maga után. (Tudom, van olyan olvasó, aki elfogultan jó- vagy rosszindulatú, olyannyira, hogy a véleményformáláshoz akár nem is szükséges a vers ismerete, de ez nem egy túl népes tábor.) Számomra erőt adó, hogy azok, akik kitüntetnek a figyelmükkel, leggyakrabban tudják, hogy miről beszélek, tudnak kapcsolódni a mondandóhoz vagy a mikénthez, és egyre inkább egy szimpatikus közösséget alkotnak. Egy kis oázist, ahol nem a szokásos öldöklés folyik, ahol én is csak simán az lehetek, aki vagyok. Egy erős hálót, amibe bele merek tántorodni, ha megszédülnék.

Üdvözlet – és köszönet – az Olvasónak mindezért!

Farkas Wellmann Éva