Lágy mozdulattal int Kirké, tessékeli Bovarynét és Kárász Nellit a csónakba, sirokkó feszíti a vitorlákat, indulnak szívszorító útjukra, otthon, Ithakában bogos ujjaival bontogatja éjjel a nappal szőtt vásznát Pénelopé, Türtaiosz, a sánta költő ajkán fegyverré válik az Ige, szárnyaló ditirambusokkal viszi győzelemre az athénieket.

Önmagát vakítja meg Oidipusz, a lyukas sarkú, hogy lásson, hogy önmagát lássa, s tudjon bűnhődni apja meggyilkolása és a vérfertőzés bűne miatt, a végzet parancsára szenvedély és vakság sújtja.

Vergilius új aranykort hirdet, a Szűz Igazság eljövetelét jósolja, s pokoljárásával, Dante-elődként, az örökkévalóság titkait feszegeti. Horatius disztichonjaival követeli a tiszta morált, Ovidius kisétál a fórumra a cilinderes Kafkával, és az átváltozások félelmetes csodájáról csevegnek.

Lovagok vágtáznak, trubadúrok lírát sírnak, Villon hátulján reped el a gatya, ülepe kilátszik, Dante pörgeti terzináit, Beatrice lángol, Petrarca Laurája hervad, s Boccaccio aranyifjai paráználkodnak.

Rabelais nagyétvágyú titánjai zabálnak, isznak, Ronsard olvadozik a nők szépségéről, s Morus különös jövőt álmodik.

A nagy angol, William sepri össze az iroda-lom leveleit, kupacokba gyűjti, egyikben víg nők henteregnek, másikban vér folyik, embert akasztanak vagy fojtanak meg, harmadikban a „kizökkent idő” tengelyét próbálja visszaemelni helyére a háborodott királyfi, s feszegeti a lét végső határát.

A fátum mindenhol jelen van, a nagy William korában térdet, fejet hajt imádott Júliája előtt Bálint, a nőfaló, de boldogsága hamar elillan, török ágyúgolyó marcangolja combját, vérmérgezés lázálmaiban körmöl végrendeletet.

S csak most jön az igazi látomás! Bekocog göthös paripáján az isteni lovag, Don Quijote, feje a fellegekben, de fegyverhordozója, Sancho Panza, fényesre nyalja a csülök csontját. Fügét mutat a világnak Moliére, de mutatványait oly komolyan veszi, hogy a színpadon rántja magára a halálangyal leplét. Mesél La Fontaine, hiszi, hogy a mese a színtiszta igazság, beszélő állataihoz egy-egy örökéletű tulajdonság csapódik. Az okos ír, Swift indítja útjára daliás Gulliverjét, csak azért, hogy látva lássuk, milyen esendő az ember-óriás, és milyen hatalmasak a törpék. Kiábrándulva menekül az okos lovak, a Nyihahák országába.

Az észt ültetik trónjára az enciklopédisták, s a „felséges nép” királyok trónusait döntögeti.

A nagy bálvány, Goethe kísérti a lehetetlent – egybemosni a földet az éggel, az embert az istennel –, mestere és elődje a mi Tragédiánk szerzőjének.

Az ember győzelmeinek és bukásainak kavalkádja szédít!

Byron őlordsága biceg színre, s indítja útjára az örök hőst, Childe Haroldot, hogy megtapasztalja: végtelenek az ember vágyai, de élete véges. Shelley a lázadó titánt, Prométheuszt forgatja a kínok feredővizében, lázát az északi szél fuvallata enyhíti.

Emberiségkölteményt ír a titán, Victor Hugo, és biztat: „menjetek és pihenjetek meg a költészet hatalmas kertjében, ahol nem létezik tiltott gyümölcs.” Húzza a harangot a széplelkű, nyomorék Quasimodo, táncol Gavroche golyózáporban a barikád előtt, viszi Jean Valjean a hátán, kanálisok labirintusában, a fiatal forradalmár-szerelmest, és halálugrással menekül sziklabörtönéből Edmond Dantes.

Lamartine pengeti lantját, zengi a természet és az emberi lélek szépségeit, Musset hatol mélyre a szerelem és az intim élet régióiban, társa és cinkosa a szerelemben az első emancipált nő, George Sand, lovagló nadrágban, csizmában, rövid hajjal pukkaszt álszent kispolgárt, de a szerelmes férfi – csalódása miatt – kíméletlen bosszút áll, fölrepíti gyilkos fabulában a fehér rigót, aki idegen tollakkal ékeskedett.

Puskin dől el, mint egyensúlyát vesztett torony, intrika és gyilkos golyó teríti le, de megformálta, hátrahagyta nekünk Tatjana kétségektől meggyötört arcát, s a fényt azon, a szerelem, a remény fényét.

Vészes kor véres felhői tornyosulnak, az isteni gyermek, a kölyökember Fehéregyháza mezején, az Ispán kútnál üvölti: „Szemből, Halál!”, s égbekiáltó, Istent gyalázó közömbösséggel döfi át dárdájával mellkasát a gyilkos kozák. S hogy mit hagyott ránk a vértanú? Mit látunk, hallunk azóta is? Madár súlya alatt megrezzenő bokor, álmosan kanyargó Tisza, korsaját merítő pórmenyecske, éggel egybeolvadó Alföld, a világszabadság csatája, a szeptember végének hervadó virágai, a fákkal beszélő őszi szél suttogása… Szívünkben, szemünkben, fülünkben világ végezetéig megmaradó érzelmek, érzetek, gondolatok, vágyak.

Poe hollójának károgása hallatszik át az óceán túlsó partjáról, a néplélekbe és a múltba száll alá Mickiewicz, onnan hozza nemzetét felrázó manifesztumait, kortársa, Vörösmarty az istenember és a „sárkányfog-vetemény” közötti térben feszíti ki fájó idegszálait, de magasba száll a Senki szigetéről a rózsaolaj illata, enyhíti a kínt.

Szürkül az ég alja, jönnek új váteszek, megszépítő szemüveg nélkül tekintenek szét, hozza Stendhal a mélyből feltörő fiatalembert, az örök Julien Sorelt, gyémántköszörűsök pontosságával alkotja meg Flaubert az ő Emmáját, Bovarynét, a méltatlan sorsba került, lázadó asszony szobrát. Balzac emberi színjátékában hús-vér alakok hatalmas ármádiájával népesíti be a világot, Gogol köpenye ujjából kibújik a nagy orosz irodalom, Dosztojevszkij figurái szenvednek, lobognak, lázadnak és buknak el, Miskin herceg tündérlelke marad parlagon, Aljosa jóságát elnyomja a brutális önkény, Raszkolnyikov elborulása nyomaszt, de ívfény-szerű megvilágosodása bevilágít könyvtárunk ablakán. Eltékozolt életek, elúszott remények cseresznyéskertjébe kalauzol Csehov, de minden idegszálával tiltakozik az ember lelkét szétroncsoló hazárdjáték ellen, ezért szeretjük.

Tragédiát ír egy vidéki nemes, világcsúcsot állít fel, megtalálja a bölcsek kövét, amit milliók kerestek: „S az ember célja e küzdés maga.”

Tolsztoj kozmosz méretűvé nőtt szakálla úszik a végtelen orosz rónák fölött, enyhítő árnyékot nyújt lázas népének, eposza a háborúról és a békéről az újkor Bibliája.

Ibsen vonja össze szigorúan szemöldökét északon, beviszi a drámai cselekményt a pszichébe, s megteremti Bováryné testvérhúgát, Nórát. Röntgenképeket váltanak a szerelmesek a varázshegyen, megismétlődik a kiűzetés a paradicsomból Édentől keletre, disznófaszú gyerek születik Macondóban és megáll Leopold Bloom órája Dublinben.

Már-már unalomba fullad könyvtári szemlélődésünk, halványulnak a látomások, líra, költészet után kiáltunk. Szerencsére segítenek a francia parnasszisták, szimbolisták, Baudelaire dobja le, mint megbokrosodott csikó, a hámot, a lélek bugyraiba száll alá, ott erjeszt, olt, mételyez, Verlaine, a szimbolista vezér, mesterien kezeli a verszenét, Mallarmé arisztokratikus magasságból tekint le a világra, Rimbaud magánhangzókat hintáztat, különleges undort érez, vadak közé menekül.

Nálunk, itthon Világszellem izzik, csak ő látja, hogy elhajlott a világ gyémánttengelye, csak ő tudja, hogy tehetetlenek vagyunk, mert „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”, roncsolt idegeit a Szinva patak vízesésének morajával gyógyítja.

Itt tanácsos megállni. Végtelen a könyvtár-világ, de véges a szemlélő elméje. Figyelme lankad, éjjeli kábulatokban birkózik kortársakkal, s ha világosodik elméje, hallani véli Tandori Dezső elárvult verebeinek éktelen csirikolását.

Hegedűs Imre János