Nem, nem a pengeéles gondolat kell ide (könyvtárnyi anyagot írtak már a házasságról okos és oktondi elmék), a látomás, a vízió, a káprázat, az illúzió, az álom tudja csak behatárolni az emberi faj(zat) csodáját, a házasságot, csak az tudja követni hullámzó nyomvonalát, csak az tudja puhán, lágyan, simogatva, babusgatva magához ölelni, csak az tudja kipárnázni körülötte a teret, a médiumot, mert sérülékeny ő, mint az anyaméhből kipottyanó magzat, különösen manapság került veszélybe, most emeli magasba fölötte a vérpadon bárdját a hóhér.

Hogyne ásnák a sírját a libertinizmus hívei, minden ősiség, minden eredetiség, minden tősgyökeres érték ellenségei? Zavarja vaksi pillantásukat, mert archaikus tünemény a házasság, tisztán őrzi a faj előkelő pedigréjét, szerves jellegét; fundamentum, amelyen állunk, boltozatunk, amely fölénk domborul, oxigén, amely által buzog a vérünk.

Hogy is kezdődött? Mikor vált emberré az ember? Amikor két lábra állt? Amikor megragadta az első husángot? Nem. Akkor váltunk emberré, amikor egy nőstény és egy hím kivált a hordából, amikor beköltöztek egy barlangba, vagyis megházasodtak, ahol a nő tüzet csiholt, forró kövön lepényleppencset sütött, álmait, félelmeit, aggodalmait fölfestette a mennyezetre, s amikor a férfi reggelente elindult mamutvadászatra. Így, ezáltal lett a nőstényből nő, és a hímből férfi.

Kell a fantázia, nagyon kell, mert akkor nem kattogtak az okostelefonok, nem kapták lencsevégre a videót készítő ügyeskedők a vérmedvével a barlangok birtoklásáért élethalál harcot vívó embert; csak a képzelet és a mitológia segít rajtunk, ezáltal látjuk az első emberpárt és a tudás fájára tekeredő kígyót is, látjuk a pusztába kilökött védteleneket, látjuk a mozdulatot, amellyel megfogják egymás kezét, és felépítik azt a paradicsomot, ahonnan az angyal pallosával kiűzte őket.

Ami a horda felbomlása után történt, az a házasságok története. Kibírta a matriarchátus korát, az anyajogú társadalom érdekes, izgalmas öröklési törvényeit, hellyel-közel, különböző tájegységenként a poliandria, a többférjűség is felütötte a fejét (Tibetben például), de megmaradt az egy férfi, egy nő szövetsége, a hosszú gyökereket eresztő, a fajfenntartást egyedül biztosító házasság.

Ússzon hát a képzelet, bízzuk magunkat az ókor literátorainak történeteire, meséire, legendáira, mondáira, lépjünk a spártai király, Menelaosz nyomába, aki sereget gyűjtött, és tíz évig tartó háborút indított Trója ellen, hogy a Páris által elrabolt feleségét, Helenét kiszabadítsa.

Lehet tíz évig tartó háborút vívni egy asszonyért? Igen, lehet, ha a már említett látomásra, vízióra, káprázatra, illúzióra, álomra bízzuk magunkat. A pengeéles gondolat kizárja azt, ami a psziché számára illatos olaj, tömjén, mirha.

S ha vállaljuk a képzelet játékát, akkor ott látjuk a királyi házaspár mögött a rendíthetetlen, a bálványok tulajdonságával bíró két alakot, Phylemont és Bauciszt. Milyen szép az ő történetük! A világirodalom gyöngyszeme! Arra kérték Zeuszt, egyszerre haljanak meg. Ezt még a főisten is csak úgy tudta teljesíteni, hogy a két öreg, haláluk után, két fa alakjában él tovább. Van szebb látomás az örök házasságról? Nincs.

És jönnek a szorgalom és a hűség csodás alakjai. Az ősanya Pénelopé. A kérők ostroma ellen úgy védekezik, hogy éjszaka kibontja a vásznat, amit osztovátájában nappal szőtt. Nincs fontosabb, lényegesebb – természetesen jelképes, szimbolikus – emberi cselekedet ennél. A hűség sűrű vásznát szőni, azt a vásznat, amelynek hossza a végtelenbe nyúlik.

Nehogy kihagyjuk a Bibliát! Az nemcsak szakállas próféták és igét hirdető, szandálos férfiak könyve, hanem nagyszerű nők, csodás feleségek krónikája is. Persze, sorjáznak itt is a csodák. A biológia törvényét hágja át a történet, Joachim és Anna agg korukban részesülnek az Úr kegyelmében, gyermekük születik. S folytatódnak a miraculumok. A héberség ősatyja, Ábrahám a tündöklő szépségű Sárát veszi feleségül, aki 90 éves korában szüli meg fiát, Izsákot. Az utódok, Izsák és Rebeka történetében már értesülünk az első családi perpatvarról is, az ikrek, Jákób és Ézsau zörrennek össze az örökség miatt. Az Újszövetséget uralja, szép lepellel födi be Mária és József ugyancsak csodás házassága. Gyermekük, Krisztus a kereszténység csírája, talpköve, fundamentuma.

Művészek örök témája a szent család. A híres építész, Antoni Gaudí megkezdi Barcelonában a Sagrada Família-templom építését, amelynek toronyerdeje a végtelenségbe mutat, befejezetlen, s reményünk szerint sohasem készül el teljesen. S ezer, százezer keresztény templom oltárképén ott van Mária, ölében a kisgyermek, háttérben József, a tisztaság virágát, a fehér liliomot tarja a kezében. Olyan kép, amely öntudatlanul bevésődött a tudatunkba, látva látjuk a kedves alakokat akkor is, ha nem nézzük őket, ha alszunk, ha óceánok fölött repülünk, legalább két kontinens, Európa és Amerika keresztény kultúrája innen vezethető le: alapegység, sejt, épületkő a szent család, elképzelhetetlen nélküle a világunk. Ezért zengi szakadatlanul templomkórus, szólóénekes, zenekar az idők végtelenségéig az Áve Máriát.

És hálásak, nagyon hálásak lehetünk Rodin mesternek! Segítségünkre sietett, mert a libertinizmussarlatánjai megtalálták a házasság Achilles-sarkát. Ez a nemiség. Mintha megérezte volna Auguste Rodin, hogy márványba vésve is fel kell mutatni az igazat, a biológia, az érzelmek, a testi-lelki vonzalom igazát, meztelen férfi és meztelen nő olvad egybe A csók szobrán, és meztelen nő előtt térdepel a meztelen férfi az Örök bálványon.

Évezredek zúgásában az élet koreográfiája volt a házasság előjátéka, az udvarlás, a jegyesség, az esküvő, a lakodalom, a nászéjszaka! Hamueső hull ránk, üres malom zakatol fülünkbe e nélkül. De hamis, kancsal kép sem születhet a házasságról. Ha csak a ráció logarlécével mérjük, ha csak a ráció borotvaéles pengéjével közelítjük meg a házasságot, tévútra futunk. A házasság nem rózsaszínű, nem szívalakú mézeskalács, tükörrel a közepében. A házasság hasonlatos a glóbuszhoz, ahol egymáson fekszenek a rétegek, és saját súlyától forró lesz a magma középen.

Más hasonlat is kívánkozik ide. A házasság bibe, amelyet nem szabad felboncolni, a bibét csak virágpor érintheti, amely által bekövetkezik a csoda.

A házaséletben fel kell adni az individualizmus néhány merevgörcsét, illetve be kell építeni jogrendszerünkbe a társ jogrendszerét. Homérosz tanítását követve: szőni kell egyvégtében Pénelopé vásznát. Akkor fájdalmas ez, ha nem önként tesszük. Ha nem jelent örömöt számunkra a társ szép szolgálata. Ezt a szolgálatot, a kiszolgálást mostanig a nők végezték, de megérett az idő, felemelt fejjel, magasra tartott homlokkal megcselekedheti most már mindkét fél.

Erős és hangos az irodalom figyelmeztetése. Vigyázat! Csak azonos értékű, azonos rangú felek szövetsége lehet a házasság. S ha az megvalósul, akkor nem hívja, nem várja, nem óhajtja a halált Shakespeare Opheliája, akkor elhalkul Bovaryné sóhaja, Kárász Nelli sikolya, nem csattognak a vonatkerekek Anna Karenina fölött, nem vibrál szemünk előtt Madách ezerarcú Évája, nem kényszerül családja elhagyására Ibsen Nórája…

Női sorsok, mindenik felkiáltójel, mindenik figyelmeztet, nincs, nem lehet alárendeltség a házasságban. Az emancipáció beérett. Az emancipáció áldás minden egészséges lelkű férfi és nő számára. De vigyázat! A feministák legalább akkora ellenségei a házasságnak, mint a libertinizmus aktivistáinak aknamunkája. A házasságban a szabadság új formái jelentkeznek, a megalkotott, a kimunkált, a közös erővel létrehozott liberté!

Ilyen egyszerű lenne az elmélet? Engedi a csoda, hogy a ráció köszörűkövére helyezzük a házasság fogalmát? Nem. Reményünk szerint nem. Ne rántsuk le a titokzatosság leplét a házasságról. Ne tagadjuk meg magunktól a rejtélyek, a titkok mámorát.

Költő szava kívánkozik ide: „tartalmaidban ott bolyong / az öntudatlan örökkévalóság.” (J. A.)

Hegedűs Imre János