„Lánc, lánc, eszterlánc, / Eszterlánci cérna, / Cérna volna, selyem volna, / Mégis kifordulna…” No csak, lám, úgy tűnik, épp mostanság van kifordulóban vagy elpattanóban a dalban megénekelt játékos cérna. Mert ugyebár egyetlen cérnaszálat sem az örökkévalóságnak sodort az élet, így aztán olykor még a cérnának is elszakadhat a cérnája, csupán időkérdés ez is, mint minden az időben, és minden időben. Edward Murphy törvénye viszont sokat megmagyaráz, amikor arról szól, hogy nincs örökké tartó tartósság, sőt, épp az élet folyamata még igazán az a fajta, ami végleg elromolhat. Mert nemcsak a tárgyi szerkezetek világában nem létezik romlatlanság, de a bioszférában sincs, egészen az univerzum határsorompójáig kivetítve. Vagyis: cérnaszálon lóg az élet. Minden élet és a világ is. Eszterlánci cérnán. Annak szakítószilárdságán múlik a sorsunk, merthogy mostanában igen erős lett a széthúzási hajlam, minden feszítőerő kitesz magáért, az egykor lappangó energiák tektonikus mozgásokat generálnak nemcsak talajban, de testben, agyban, a felturbózott tudat agyféltekéinek ravasz szándékkal félrecsúsztatott ikercelláiban. Megjegyzem, ennek a táncos mondókának van egy ritkábban használt másik magyar változata is, ahol az „eszterlánci cérna” helyett az „ispilángi cérna” lett a rímes sorokba ültetve, amit még Pósa Lajos, a magyar gyermekirodalom nagybajszú alapítója kitartó hittel minősített ősi magyar fogalomként. De csak addig, mígnem kiderült, hogy sokkal inkább a német „ich spil(e) ein” változatból ered, annak az idő által mixelt, deformált magyar verziójaként, amit ugyanolyan gyakorisággal énekelnek a németajkú gyermekek is játszva-táncolva, körbe-karikába.

Ám az eredet az egy, a tartalom az más. Az a cérna másik fele. Hisz a mondóka része a lánc is, ami jóval tartósabb a pamutból, lenből vagy poliészterből sodort vékonyka szálnál. Csak az a kérdés, milyen fajta a lánc, hisz lehet többféle is, például más az együttérzés emberi élőlánca, mint az együtt nem érzés atommagok láncreakciójából kibontakoztatott, szándékos nukleáris megsemmisítés folyamata, s annál inkább, ha az még a lánctalpasok technológiájával is kiegészül. Nem újdonság, ahol erőre van szükség, inkább láncot alkalmaznak cérna helyett, jóllehet nem vitatható, hogy akár cérnahangon is lehet igen erősen fogalmazni. S míg a lánc szemenként, láncszemenként, szemről szemre az anyag tűzben kovácsolt kohéziójával demonstrálja az összetartozás biztonságérzetét, addig a cérnaszál, mint Ariadné aranyfonala, marad az egy és oszthatatlan szerénység szimbólumaként.

A selyemcérna, zsinór változatában sötét emlék a feljegyzések szerint, amiről az Oszmán birodalom szultánjait illene megkérdezni, hiszen ők küldözgettek a kiváltságos és főrangú, de kegyvesztett alattvalóiknak selyemzsinórt halálos ítéletként, amit az áldozat nyakára tekerve két csausz egyszerre rántott meg. Így végezte a török hódoltság idején Szokollu Musztafa pasa is 1578-ban, amikor Budán, pünkösdkor villámcsapás sújtotta a tekintélyes török lőporraktárat, ezzel sok száz ember halálát okozva.

És ismét a láncra utalva hozhatjuk szóba az alkatára jelentéktelen, de szellemében szárnyaló leonardói képességekkel megáldott Filippo Brunelleschit, a toszkánai reneszánsz építészet fényességét, aki falba épített derékvastagságú lánccal tekerte körbe a dupla héjazatú firenzei dóm kupolatartó dobját –, ólommal bevonva minden láncszemet rozsdásodás ellen –, hogy a hatalmas terhelésből adódó szétfeszítő erőt kordában tartsa. Michelangelo pedig a római dóm kupolájának csúcsívét határozta meg úgy, hogy egy adott méretű láncot két fix ponthoz rögzített, és a laza, tehetetlensége folytán felvett nyugalmi állapotú fémfonat ívének rajzolatát fordította álló helyzetbe, ami ilyen módon a természet törvényei szerint is megfelelt a statikai hatóerők kihívásainak. De egyéb erődemonstrációs lánc-megoldások is feltűntek a történelem szűntelen huzavonáiban, például 1453-ban Konstantinápoly ostrománál a bizánciak az Aranyszarv öböl bejáratánál, a tengerszoros vízszintje alá rejtve építettek ki több soros lánc-védelmet a támadó oszmán hajóhad ellen. Ez hatékonynak is bizonyult, ámde az ellenállás máshol tört meg, a falaknál, és a kereszt a bizánci birodalom utolsó bástyájáról is lehullt; a kereszténység fővárosát egyszer s mindenkorra bevilágította a török félhold éjszakai fénye.

Rablánc és lánccsörgés. Toronyóra láncostól. Lánchíd. A Kordillerák és az Andok lánchegység-vonulata. Leláncolt Prométheusz. Kufstein, Héttorony, Tower, Bastille és továbbra is lánc, sok-sok csörgő-zörgő lánczene, idomított cirkuszi medvék tánczenéje, a világ vaskarikás társgyűrűi, a szenvedéssel való elkötelezettség jegygyűrűi, szomorújátékkal, életfogytig tartó rabtáncban. Az idők fájdalomzörejei ezek, nem az öröm tiszta akkordjai, nem a gondtalannak vélt gyermekkor rózsaszínű kacajoktól hangos, szólamok szellemével soha vissza nem térő eszterlánca.

Árkossy István