A teremtett világ bonyolult, az emberi lét még bonyolultabb, ráadásul hátborzongató rejtélyek szövik át. Például amióta 2022-ben betöltöttem az ötvenet, de különösen az elmúlt fél évben az történik, hogy bármerre járok az országban – tudom, hogy képtelenül hangzik, ám igaz –, nem nyugdíjas korú Lajosokkal találkozom.

Fontos aláhúzni, mily kacifántos rejtelemről van szó. A hangsúly arra a szókapcsolatra esik: nem nyugdíjas korú. Ugyanis nem nyolcvan év fölötti Lajosokba botlom, hanem nálam mindössze nyolc-tíz évvel idősebb, hatvan körüli urakba. Egy őszülő hajú vidéki pincér, a megfáradt kalauz a vonaton, egy flexelő ezermester a falusi építkezésen, az ügyintéző a MÁV jegypénztárában: egytől egyig Lajos. Bevallom, én is csak hónapok elteltével döbbentem rá e jelenség valódi érdekességére.

A most hatvan év körüli Lajosok a rendszerváltáskor elvileg harmincévesek voltak, a hetvenes évek végén pedig tinédzserek. Na mármost, 1978-ban kezdtem meg Pesten az általános iskolai tanulmányaimat, 1997-ben távoztam egy vidéki egyetemről – és egyetlen Lajos nevű diáktársam sem volt. Az iskolán kívüli világban sem ismertem ötvennél fiatalabb Lajost. Kisgyermekkorom Lajosai idős bácsikák voltak, például a balatoni nyaralószomszédunk; ha élne, most száztíz éves lenne. Világosan emlékszem, hogy kamaszkorom idején a huszonéves nemzedékben nem mászkáltak Lajosok, és huszonévesen egyetlen harmincas Lajossal sem találkoztam. Az is elevenen él bennem, hogy ’86-ban egy nyári sátortáborban arról beszélgettünk: a Lajos keresztnév néhány évtizeden belül el fog tűnni, mert „már egyetlen fiatalt sem hívnak így”.

S most íme, itt a bizonyság, mekkorát tévedtünk. A kérdés csak az: honnan kerültek elém a jelenleg hatvanesztendős Lajosok, hol rejtőztek a nyolcvanas-kilencvenes években? E társadalmi titok megfejtésére több elmélet létezik – a legkézenfekvőbb szerintem az, hogy a Lajosok nem csecsemőként születnek, hanem hatvanévesen jönnek létre, más keresztnevű férfiakból. Tudományosan még nem bizonyított, de lehetséges, hogy előbb-utóbb minden férfi Lajossá változik, előjelek nélkül és varázsütésre. Nyolc év múlva, egy májusi hétköznapon gyanútlanul elmegyek majd egy könyvbemutatóra, ahol a fiatalabb pályatársak rám köszönnek: „Szevasz, Lajoskám!” A költők jelentős részével ez csak azért nem történt meg, mert fiatalon meghaltak, mint Balassi, Petőfi, Ady, Dsida, József Attila. De például Áprily nyolcvan évig élt, és mi lett a keresztneve? Na ugye.

Hasonló rejtély a falusi templomokban imádkozó, szentmisén ülő fejkendős nénik jelensége. Elsőéves papnövendékként, 1991-ben arról beszélgettünk, hogy mire kikerülünk a szemináriumból, vagyis hat év alatt azok a nénik ki fognak halni, mert mind nyolcvan év felettiek, és a fiatalabb korosztály már nem hord fejkendőt. Hm. Azóta eltelt harminchárom év, és a falusi templomok padsoraiban most is ugyanúgy ülnek fejkendős nénik – legutóbb a Vas vármegyei Rábatöttösön láttam őket. Mi több, múlt héten Pesten, a hetes buszon velem szemben utazott egy kendős, rakott szoknyás néni, rózsafüzérrel a kezében. Ezek az asszonyok, akik most fejkendősen ülnek a templomban, ülnek a buszon, a rendszerváltáskor negyvenöt-ötven évesek voltak, és eszükbe nem jutott fejkendőt hordani. Lehetséges, hogy egy bizonyos életkorban a nők átváltoznak fejkendős nénivé?

S végül ugyanilyen titok az irodalmi közönség összetétele. 1996-ban kerültem pályára, és amikor legelső alkalommal ültem a Magyar Írószövetség éttermében, jeles költők, írók és kiadóvezetők azt tárgyalták körülöttem: óriási baj lesz, mert a rendezvényekre csak nyugdíjas korú emberek járnak – mi lesz ebből húsz év múlva, kihal a közönség. Hát igen… Elröppent huszonhét év, és az irodalmi estek publikuma ugyanúgy nyugdíjasokból áll: manapság azok ülnek ott, akik 1996-ban negyven év körüli dolgozók voltak, és teljesen lekötötte őket a munkahelyük és a családi élet. Lehetséges, hogy egy bizonyos életkorban a laikus nők és férfiak (de főként a nők) varázsütésre átváltoznak irodalmi közönséggé?

Zsille Gábor