Egy évtizeden keresztül, egészen 2016-ig minden októberben részt vettem Székesfehérvárott A határon túli magyar irodalom napjai elnevezésű konferencián. Ezeket a háromnapos, a Vörösmarty Társaság által szervezett eseményeket pontosabb programsorozatnak titulálni. Nagyon élveztem, hogy az esztendők során kialakult egy hűséges törzsgárda, a helyi „erőkön” túl olyan alkotókkal, mint Vári Fábián László Kárpátaljáról, Tari István a délvidéki Óbecséről, Zirig Árpád Dunaszerdahelyről. Az előadások és a versfelolvasások mellett állandó pont az október 6-i ünnepség az aradi vértanúk tiszteletére, egy kirándulás a megyehatáron belül, nemkülönben egy hidegtálas, borkóstolgatós felszabadult este a Velencei-tónál, L. Simon László pincéjében.

Az egyik ilyen vidám összejövetelen a szintén törzsgárdatag Szakolczay Lajos oldalán ültem. Néhány koccintás után a diskurzus központi jellege megszűnik, ki-ki altársalgásba kezd az asztalszomszédjával, és a zsongó alapzajban nem könnyű megteremteni a figyelmes csöndet. Ám Lajos az efféle nehézséget gond nélkül áthidalja, megvannak a módszerei. Kortyolt egyet a poharából, és teljes tüdőkapacitással belekezdett egy népdalba:

Amíg élek, addig bánom,

Hogy Pálfi Dénest szolgálom.

Bús életem, bánat napom,

Amióta nála lakom.

Este, reggel hagymás lé,

Megy az élet lefelé.

Este, reggel hagymás lé,

Megy az élet lefelé.

Elbűvölten hallgattam. Az újdonság varázsával hatott rám, és rettentően tetszett. Később utánanéztem a világhálón, s megtudtam, hogy ez egy székelykeresztúri nóta, kies fővárosunkban gyűjtötték 1955-ben; az adatközlő egy Pestre származott székely bácsi, bizonyos Márkos Jenő volt.

Ez az erőteljes énekszó Lajos szájából nem hangzott visszásan, mert természetesen áradt – az ő egyéniségéhez voltaképp bármely kulturális műfaj illik. Eszembe jutott első találkozásunk 1999-ben, a Kortárs szerkesztőségében, ahol Lajos akkoriban a versrovat szerkesztőjeként remekelt (később művészeti szerkesztő lett), én pedig elsőkötetes költőként kéziratokat vittem neki. Egyik művemet sem fogadta el közlésre, ám a nyers visszautasítást is élvezetesen adta elő, Buda Ferenc-verset szavalva, anekdotázva, reprodukciókat mutogatva. Oly elégedetten távoztam tőle, mintha sikerrel jártam volna.

Egy évtizeddel később már közös gyékényen árultunk a Magyar Fórum hetilapban, ugyanis nyolc éven keresztül hétről hétre egymás mellett jelentek meg írásaink. Lajos a különböző képzőművészeti kiállításokra írt megnyitó beszédeit közölte, én pedig kulturális tárcákat kanyarintottam a magyar–lengyel barátságról. Nem hiszem, hogy hatalmasat tévedek, ha kijelentem: a magyar irodalmi életben Szakolczay Lajos nyitotta meg a legtöbb kiállítást. Több százat, talán ezret is. S mindezek előtt és fölött, innen és túl tornyosul az irodalomtörténészi munkássága, a rengeteg előadás, folyóiratbeli publikáció, sőt könyv… A Lajos-félékre mondják találóan, hogy egyszemélyes intézmény. És még azt is mondják: egy tünemény – de az is lehet, hogy kettő…

Ott, az agárdi pincében, az első strófa eldalolása után Lajos koccintott valakivel, és máris belekezdett a következő szakaszba:

Amíg ifjú legény voltam,

Sok lány megfordult utánam.

De amióta öreg vagyok,

Csak magam körül foroghatok.

Jó nekem a hagymás lé,

Így az élet lefelé.

Jó nekem a hagymás lé,

Így az élet lefelé.

Most, hogy február 27-én Lajos kereken nyolcvanéves lett, ez jutott eszembe: lendületes éneke, homlokába hulló ősz tincse a borospince faasztalánál. Ezekben a hónapokban korlátozások közt élünk, ki tudja, még meddig. Ám kívánom az ünnepeltnek, hogy mielőbb jusson el Szakolcára, ebbe a felvidéki városba, amely a nagyszombati járás északi csücskében található – egyszer megkérdeztem Lajost, járt-e már ott, mire pironkodva bevallotta, hogy még soha életében. Ez bizony tűrhetetlen. Járványmentes időket kívánok, sok olvasnivalót, s persze két jó lábat egy kiadós városnéző sétához. Nyeregbe, Lajos, fel Szakolcára! Boldog születésnapot!

Zsille Gábor