Hegedűs Imre János írása Lackfi János Minden napra egy sztori című kötetéről

Mimézis

A haverom, a Karesz azzal verte az agyát, hogy ő, ha törik, ha szakad, összeszámolja a Lackfiakat, hányan voltak, hányat fürösztött a bába ezüst tekenyőben, hánynak adományozták a fél országot, hánynak nyiszálták le a nyakát, az a bizonyos hapsi, valamilyen Sigismund, Zsigmond, vagy mi a frász, biztos, hogy nem Zsiga bá, a bajuszos, mert az más volt, szóval ez a főhapsi pecsétes levéllel Körösre csalta az egyik Lackfit a sok közül, talán István névre hallgatott, katonáinak, amikor feldarabolták, meg sem kottyant feje, keze, lába, melle, ülepe, pedig nem volt keszeg. Azért verte az agyát ez az én haverom, mármint a Karesz a Lackfiakkal, mert a szájtáti nép – így mondta – csak azt a bizonyos Endrét ismeri, aki András volt, nem Endre, s aki Nagyfalu határában leparasztozta a busa üstökű, összevont szemöldökű Petrencés Miklóst.

Igen. A fenti szöveg gyenge, halovány utánzat, jeles költőnk, írónk, Lackfi János nemrég megjelent könyvének szövegét, stílusát imitálja. Természetesen rosszul. Karinthy, ha élne, jobban csinálná. Hamar idézzünk a kötetből egy szemelvényt, eredetit, bő humorút, amivel már jelezzük is, a szatíra, az irónia, a humor, a burleszk millió sziporkái teszik izgalmassá, szórakoztatóvá az írásokat: „Látja, ez jó kérdés, bár az akadékoskodást mink nem szeressük. Hogy minek hőszigetelni egy temetőfalat? Most lehet ezen humorizálni, hogy meg ne fázzanak a halottak, meg miegymás, csak nem szül jó vért. A humorizálás. […] Mert ugye nem hoznám ki szívesen a humorista kortársakat, hogy fogják meg kicsit a lapát boldogabbik végét, úgy egy negyvenfokos nyári nap erejéig, aztán lehet viccelődni, mókázni, szellemeskedni, csak már nem biztos, hogy lesz rá kapacitás, ugye.”

Ha nyelvészprofesszor olvassa el ezt a szöveget, valószínű, fennakad a -suk, -sük használatán, morfondíroz a „mi” személyes névmás régies vagy nyelvjárási változatán, de Lackfi János – szerencsére – nem nyelvész professzoroknak ír, hanem az olvasóknak, összekacsint a nagyérdeművel, bratyizik, haverkodik, s miközben a világ (az élet) legbanálisabb dolgait, tárgyait, jelenségeit, tüneteit rakja össze, hallatlan atmoszférát teremt, bizarr hangulatot kelt – ahogy mondani szokták –, valóban nehéz letenni a könyvet. Van, amikor fáj az oldalunk a nevetéstől, de néhány lappal odébb már halántékunkhoz kapunk: Ilyen a világ? Nagyot sóhajtunk. De hát… ez van.

Ismétlődik a több mint ötszáz oldalas könyvben ez a bizonyos „ez van”, ilyen a világ, ilyen tarkabarka, felemás, józan és részeg, bolond(os) és okos, sima és göröngyös, szelíd és vad, jámbor és veszélyes; Lackfi széltében-hosszában bejárja ezt a világot, nincs számára korlát, nem ismer tabukat, „A korláttalan természet / Vadvirága vagyok én” – jut eszünkbe Petőfi versének refrénje.

Miről ír Lackfi?

No, erre már nehéz válaszolni. Még egy könyvet kellene írni az övé mellé a témák felsorolása végett. Mert minden van, minden létezik, minden áramlik, minden változik, minden mozog ebben a könyvben. Panta rhei.

A gyanútlan olvasó hozzákezd a vezérfogalmak, a kulcsszavak gyűjtéséhez: sport, szülés, születés, kisbaba, csirke far-hát, láz, állatkert, repülőgép, körtefa, világháború, medvevész, szobrok, kókuszfaggyú-krém, örökzöld slágerek, körömlakk, kert, járda, mobiltelefon, hazafiság, kozmopolitizmus, szigetlakók, halak, Jézus Krisztus, cipőfűző, tisztesség, szex, cirkusz, mókuskerék, világrészek, Ázsia, Afrika, Európa országai, konyha, főzés, gasztronómia…

No, itt igazán félbe kell hagyni. Nem is félbehagyni, feladni! Lackfi János így követhetetlen. Kapaszkodjunk másképp az üstökébe. Igazán szép, dús, göndör haja van. Nézzük a formát, a szerkezetet!

Seherezádé ezeregy mesét mondott el, így mentette meg az életét. Lackfi az év minden napjára írt egy történetet. Illetve nem történetet, hanem sztorit. A főcím egyenes beszéd: Minden napra egy sztori.

Lényeges különbség. A sztori angol szó, és hordozza azt a diffúz jelleget, ahogy ők, angolszászok írnak, ahogy beszélnek. Sztoriznak. Szerzőnk is sztorizik. Nem szorítja korlátok közé a szavait, úgy kalandozik, ahogy neki éppen jólesik, ahogy a csapongó fantázia diktálja.

A téma irodalomelméleti szakszó igencsak lejáratott, kopott, modoros, keressünk másikat, mondjuk: szféra. Jó lenne kitapogatni Lackfi János szféráit.

Nem idegen számára az a réteg, az a csoport, amelyik zsargonban, sőt argóban beszél. Talán helyesebb, ha azt mondjuk, szlengben. A nagyváros, jelen esetben Budapest, kitermelt egy réteget, amelyik bátran, a szabályok felborogatásával szólal meg, amelyiknek a beszéd vagányság kérdése, tagjai – legszebb szóval élve: a pesti srácok – nem csak gondolatot akarnak közölni, ők kihívással élnek, ugratnak, heccelnek, kimozdítják tengelyéből a nyelvet.

Egyik interjúban mondta Lackfi, nem baj az, ha nagyot üt öklével a költő a kocsmapultra, talán Homérosz is ezt tette, kellenek a dobbantások, a zörejek, a zajok, az állathangok, színt, zamatot, ízt hoznak a versbe, a prózába, az áhítatok, az ájtatoskodások kora lejárt, bele kell csapni a lecsóba.

Kedvenc szava a kiszerelés. A költő akkor jár ma helyes úton, ha kiszereli az embert. Ez a kiszerelés nem megy akasztófahumor, nonszensz, szarkazmus, abszurd, paradoxon, sőt bláblá nélkül, fel kell szaggatni a mélyrétegeket, egy sebészorvos nagyműtét után böllérhez hasonlít leginkább.

Annyira bátor Lackfi, hogy néha a közérthetetlenséget is vállalja. Rendszerint egyik éke, dísze, mazsolája stílusának a nyelvjárás, de a bárgyúságig, a gyagyaságig is elmegy néha, természetesen humorkeltés céljával: „Oancsak a bio-GPS-től telik ki, hogy eekerüli ódalvást a templomot, aranyom, aztán srég lesírül a szérűnél, kicsinyég a Karcsi bácsiék iránt tekeredik, oszt onnét az Icáék felé, már a hülye se tuggya eetévesztenyi!”

Ha meg kellene nevezni Lackfi kedvenc, leggyakrabban használt módszerét, eljárását, akkor talán azt mondanánk: paradoxon. A valós vagy látszólagos képtelenség. A fogalmak különös, furcsa szembeállítása, a lehetetlenség fetisizálása. A nagyapáról írja: „A háború után unatkozott, pipájából atomfelhőket pöfögtetett, atommagot hasított baltával a fészerben. Felsóhajtott, hogy minden olyan relatív, majd átengedte ezt a gondolatot egy Einstein nevű vigécnek, mert megesett a szíve a nyomorulton.”

Kissé szelídebb, árnyaltabb a hangja, ha a családról, gyerekekről, férfi, nő, férj, feleség világáról ír. Legendás családapa, sőt négyszeres nagyapa, közelről ismeri az aprónépség különböző nemzedékeit, sőt gyakran visszafelé is pillant, anyjára, apjára, nagyszülőkre. A családi élet minden mozzanata kihámozható a könyv egyperces írásaiból: ébredés, reggeli, táplálkozás, iskola, tanulás, kirándulás, szabadidő, utazás… De szó sincs atyáskodó fejsimogatásról, éppen olyan kedéllyel, humorral, sőt ugratással viszonyul családtagjaihoz, mint a nagyvilághoz. Itt, ebben a szférában sincs tabu.

Van egy nagyobb családja is, az olvasók ezrei. Iskolákban, klubokban, kultúrotthonokban, színházak pódiumain, tévék kamerái, rádiók mikrofonjai előtt mondja a magáét, felolvas, rögtönöz, csillagszóróhoz hasonlítanak szójátékai, teljes átéléssel, hittel, tettvággyal hiszi, vallja, terjeszti a borúlátókkal szembeszegülve azt, hogy él az irodalom, virágzik, gazdagodik, csak hát: Csinálni kell! Ki kell lépni a fórumra!

(Helikon Kiadó, 2021)