Miért van az, hogy csak sikeres történeteket hallunk, olvasunk az állatkerti- és a háziállatok tartásáról? Például szerválkölykök jöttek világra a Nyíregyházi Állatparkban vagy különleges színű kismadár kelt ki a tojásból, meg ilyesmi. Acsai Roland a minapi Olvasat Zöld rovatában az egészen apró termetű sirályka díszpintyeinek szaporításáról írt. Nekem miért nem sikerült soha semmi? Na jó, nem vagyok egy hangyászó, naphosszat akváriumot bámuló alkat, türelmem nemhogy véges, de egyenesen nyúlfarknyi. Tízéves koromig békében éltem két macskával. Vöröses-zsömleszínű volt az egyik, a másik egyenszürke. Csak a mosókonyháig jöhettek, aztán egy lépést se tovább. Dédi időnként becsalogatta a spájzba azt, amelyik folyton kuncsorgott valami külön falatért, fogjon magának egeret.
Költöztünk, vittük őkelméket a bútorokkal együtt. Nagyapám gyűlölt minden láb alatt vackolódó háziállatot. Bezárta egyiket a kiürített kredenc alsó szekrényébe, a másikat a sifon polcos részébe. A nők sápítoztak, nem egyszerre, hogy ne támadjon hangcunami. Szegény, szegény… nagyapám egészítette ki a félben maradt mondatokat: dögök.
A város másik felén állt újonnan épített malter- és festékszagú házunk. A macskák még csak kíváncsiak sem voltak a lugasra, a palatetős padlásra, a tyúkólra, a veteményesben nyargalászó mezei egerekre. Úgy elszeleltek, hogy soha többé vissza sem tértek. Az előző házhoz még kutya is tartozott. Gyönyörű fehér szőrű korcs. Egy mindent tudó szomszéd szerint farkaskutya és kuvasz keveréke. Késő ősszel szenet hoztak stráfkocsin. Sarkában ott kucorgott a bőrig ázott növendék eb. A kocsist is meglepte, de nem annyira, hogy zavarta volna a lapátolásban. Az utolsó lendülettel hatalmas szívlapátjára kapta, lehajította a szénporos, vizes gombócot is. Jó nehéz, nyögte, s kifarolt a nagykapun. Dédi utánaszólt, nem várva meg a káromkodást: naná, hogy kutyástól mázsált, két kanna szénnel kevesebb…
I. Csöpi a fáskamrában lakott tél végéig. Hogy tudta fényes, fehér bundáját tisztán tartani abban a koszban, piszokban, azt senki sem értette. I. Csöpi mérges, vicsorgó kutyává nőtte ki magát. Csak Dédi közelíthette meg a család ételmaradékával. Ő is kötötte ki a póznához minden reggel, mert éjjelente kiszabadította magát, és csavargott reggelig. Nappal meg ugatott mindenre és mindenkire. Makacsul, sértődötten. Engem szidtak, hallgattassam el, az én kutyám. Úgy féltem tőle, mint a tűztől. Megsimogatni? Közelíteni sem mertem! Egyetlen alkalommal kerültünk nagyon közel egymáshoz. Oltásra vittem a város másik végébe. Kötelet kötöttek a nyakába, hogy vezessem. Lecövekelt, mellső lábaival fékezett. Mit tehettem, húztam magam után. Alig nyomtam valamivel többet nála, madárcsontú, kákabélű nyolcéves lehettem. Ha úgy dönt, Debrecenig röpíthetett volna magával. Az egész város rajtam röhögött, égett a fülem a szégyentől. Elegem lett. Végigmértem rajta, leereszettem a vállam – ez nálam azóta is a teljes megadás jele –, s ekkor megláttam a sötét, fátyolos szemeit. Szelíd, szomorú, szinte könyörgő volt. Meggondolatlanul odaléptem hozzá, kibogoztam nyakán a kötelet, akkurátusan feltekertem, nyakamba akasztottam, mint egy óvodás a táskát, s elindultam az állatorvos felé. Hátra sem néztem. Erre kértek, én ott leszek, majd azt hazudom, hogy I. Csöpi útközben kiszabadította magát. Lement a pír a fülemről, eltűntek a verejtékcseppek a homlokomról. De nem, nem fütyörésztem. Anyának tűnt fel először, hogy csönd lett az udvarban. Letudta azzal, hogy ennyit sem lehet rám bízni. Dédi váltig vigasztalt, ha éhes, akkor hazatalál. Többé nem láttuk I. Csöpit.
Galambász lettem. Ha-ha, kacagott ki nagynéném nagyokos férje. Ne szórtad volna el a zsebpénzedet! Gyűjtöttem én, vágtam rá büszkén. Aztán mennyit? Húsz forintot, csúszott ki a számon, s már bántam is. Mindet kiszedte belőlem egy rozoga galambházért. Tudja-e még valaki, hogy hány megkoplalt kifli ára volt? Kapaszkodjanak, ötven friss, ropogós, illatos darabé. Egy barna galambot sózott rám a csibész szomszéd kölyök, hogy neki már úgysem kell, megtanít galambászni, kezdjem ezzel. Sérült lábú, alak- és színhibás strasszer volt. Én, a született balek örültem, mert addig csak vadgalambokat láttam a kertünkben, s egyiknek a sérült kicsinyét kalitkában tápláltuk, míg meg nem erősödött. Aztán egy mélyszürke postagalambpárt erőltetett rám a mihaszna. Utólag tudtam meg, apámon bevasalta az árát, mondván, azzal fenyegettem, hogy addig dobálom a madarait, míg nem ad belőlük. A nagyobb baj az, hogy az utódok generációkon át mattfeketék, nagytestű, majdnem varjúfélék lettek. Nagyapám kénytelen volt egy nagyobb galambházat barkácsolni, szélesebb bejáratokkal. S hogy macska ne közelíthesse, egy vasrúd tetejére szerelte. Húszforintom gonosz elrablójának volt a tanácsa az is, hogy gyomorfekélyes apám diétás leveseivel ritkítsuk az egyre szaporodó állományt. Fájt a szívem, de mi tagadás, nekem is ízlett az enyhén zöldségezett galambhúsleves.
Újabb tíz év telt el, innen is költöztünk tovább, emeletes házba. Se macska, se kutya nem jöhetett velünk. Jogos kérdés, voltak-e egyáltalán? Igen, a megszökött macskák helyett újakért nyávogtam (anyám kifejezése). Még mit nem! – volt az örökös válasza. Nyaranta hol falusi, hol tanyasi rokonokhoz adtak néhány hétre hízókúrára. De csak hófehér bőröm lett rózsaszín, majd vörös, s egy ideig rongyosra hámló, súly azonban egy deka sem jött rám. Mert neked mindig rohangálni kell (ezek is Anya szavai)! Falun láttam egy zsáknyi kismacskát, szinte egy napon jött le a padlásról a két anyamacska bemutatni a kölykeit. Nénje befogdosta, s egy nagy ládába rakta mind. Csak etetni, lustálkodni másztak be a nagyok. Hármat választhatsz, szólt a gazda, talán lesz egy pár belőlük. Cukorspárgával átkötött papírdobozba kerültek, kiluggatta a fedelét, hogy levegőhöz jussanak. Csak tíz kilométert kellett vonatozni velük, de mindenkinek az agyára ment a nyivákolásuk. Otthon is. Ezek is egy fáskamrában cseperedtek, mint annak idején I. Csöpi kutyánk. Szaporodtak szépen. Így mindig volt macskánk egy szakajtóra való. Ahogy azt Déditől látta, Nagyi is bezárt egyet-egyet a spájzba egerészni, amúgy a ház itt is tiltott terület volt a számukra. Kivéve, hogy nappal az éppen kedvenc kiscicámat cipelgethettem magammal ki s be. De csak ha idegen nem látta, mert egy tíz-tizenegy éves fiú nem foglalkozhatott ilyen lányos dolgokkal. Az már férfiasabbnak tűnt, hogy az utcán mögém szegődött drótszőrű II. Csöpi hamar „felnőtté” vált barna vizslakeverékkel óriásiakat birkóztunk a homokban. Csupa nyál és ragacs lettem, de megérte, mert egyre erősebbek, gyorsabbak, ravaszabbak lettünk mind a ketten. Sokat csavargott ez is, mígnem leverték a derekát, és elpusztult. Nem nyughattam. Találtam egy vézna kis szőrcsomót a játszótér kerítése alá szorulva. Nem lelkesedett érte a család, mert a nagyokos rokon bogarat ültetett a fülükbe, hogy ez bizony olyan gyapjas és behemót lesz, mint egy birka. Az lett. Örökké zabált volna. Lusta hunyászeb. Ha birokra hergeltem, nekem rontott, semmi ravaszkodás, helyezkedés, oldalsasszé, feszült várakozás. Nem. Durr bele! Meglepően gyors volt, összecsattantunk. S ha győzelemre álltam, hátat fordított, otthagyott. Ha nem tágítottam, bemenekült az óljába, a farát mutatta. Addig ki sem jött, amíg engem a közelében érzett. Nem haragtartó, vigasztalt Nagyi. Barátságos volt mindenkihez. Ha nem molesztáltam, furtonfurt a nyomomban volt, a lábfejemre telepedett a lugasos étkezéseknél. Apám félrerúgta, nagyapám talpával nógatta arrébb, Nagyi elhessegette, mint a tyúkokat, Anya tette rá a megjegyzéseket. Nővéremet, Durcást kerülte. Nem tudom, mi történhetett köztük, egy biztos, nem sportszerű megmérettetés.
Költözéskor falusi rokonok vitték magukkal a fölösleges bútorainkkal együtt. Láncon tartották, drótkötélpályáján. A ház hosszában, utcaajtótól kertkapuig ért a birodalma. Kiváló házőrző lett. Jól időzített ugatással tartotta távol az idegeneket meg az éjszakai tyúktolvajokat. Már egyetem után egyszer arra kerültem, lássam néném, bátyám, hát ront nekem egy hullószőrű loboncos jószág. A bátyus csontot nyomott a kezembe, hogy megjutalmazzam kivénhedt kutyámat. Tehát III. Csöpi volt. Elmenet nem mertem a szemébe nézni, abban reménykedett, hogy hazaviszem. Egy szent igaz, elátkozhatott, hogy attól fogva ne szívleljen egy kutya sem. Szinte kivétel nélkül mind megugat, rám morog. Amék teheti, felém kap vagy megharap. Egyedül egy állatorvos ismerős nem mosolygott a panaszomon. Olyan illatanyagot termelek, mondta, ami ingerli a kutyákat. Őt minden ló meg akarja harapni. Pechére nem kisállatorvoslást tanult.