Windhager Ákos irodalom- és művelődéstörténész, hangszeres zenével is foglalkozik, az MMA MMKI tudományos munkatársa, tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Irodalom- és zenetörténet, valamint a tömegkultúra kapcsolódási területei fontosak számára, Arany Jánostól Márai Sándorig, Mihalovich Ödöntől Szokolay Sándorig írók és zeneszerzők életművét, kulturális emlékezetünkben elfoglalt helyét vizsgálja. – Csanda Mária interjúja.

Csanda Mária: A 47. Tokaji Írótáborban a társművészetek szekcióban Bartók, Kodály és Dohnányi zeneszerzői szerepéről beszélt. A résztvevők örömmel reagáltak arra a lelkesültségre, ami az előadását jellemezte és többeket hozzászólásra késztetett. Ön szerint miért fontos az irodalom kapcsolata más művészetekkel, jelesül a zenével?

Windhager Ákos: Mindannyian szeretnénk érteni a zenét. A zene értelmezési horizontja azonban sajátos, hiszen más kommunikációs eszközökkel rendelkezik, mint a nyelv. A zene az irodalom révén azonban „szóra bírható”. Sokat emlegetett, de mégis újra elfelejtett tény, hogy a zene és a költészet hosszú időn keresztül együtt élt, tehát az előadásokban egymást közvetítették. Noha az egykori egység a nyugati kultúrkörben nem él – s a kutatások során is csupán benyomásokat szerezhetünk erről, addig tőlünk 3000 km-re, például Szíriában, főként a keresztény közösségek életében, a mai napig fennáll.

CsM: Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetében dolgozik. Mit jelent az ottani munka, milyen kutatásokban vesz részt?

WÁ: Az én munkám elsősorban a kulturális emlékezet kutatása, például az I. világháború, 1919 vagy 1956 kapcsán. Emellett részt vettem egy-egy életmű összművészeti megközelítésében, többek között Szabados György zeneszerző, Arany János költő és Campilli Frigyes balettmester munkássága esetében. Új kutatási irányunk a magyar tánctörténet, amelynek keretében vizsgáljuk a néptánc, a társastánc és a magyar balett hagyományait, valamint a tánc eszmetörténetét is. Izgalmas kihívást jelent a magyar zeneszerzőnők életművének kutatása. Külön szál a határon túli művészet átfogó vizsgálata is. Erre szakosodott az a nemzetközi tudományos együttműködés, amely a diaszpórák – a kisebbségi magyar közösségek, illetve az emigrációs csoportok – kulturális identitását és azok magyarországi recepcióját elemzi. Két feladatot vállaltam e hatalmas munkában, így több év alatt áttekintem a magyar zeneirodalom Erdély-képét, valamint Cziffra György pályaképét.

CsM: Nemrég jelent meg Mihalovich Ödönről, a századfordulós Zeneakadémia, akkori nevén Magyar Királyi Zeneakadémia igazgatójáról írt monográfiája, mit tudhatunk erről a munkájáról?

WÁ: Mihalovich Ödön kiemelkedő alakja a magyar zenekultúrának, mert összeköti a pesti romantikus zenei törekvéseket Liszt és Wagner világszínpadával, majd pedig ezt a kettős tapasztalatot tükrözi a 20. századi nagy alkotók felé. Zeneszerzőként is jelentős életművet hozott létre, mert szimfonikus költeményei, szimfóniái és zenedrámái felfrissítették a magyar zeneszerzői palettát. Toldi előjátékát, A sellő és a Boszorkányszombat balladáját, valamint az utolsó két szimfóniáját kifejezetten kedvelték. Az említett darabok a népszerű későromantikus zenekari esteken jól megállnák a helyüket.

CsM: A feltárás mellett az előadásokra milyen keretek között kerülhet sor, ill. szervezi ezeket külön valaki?

WÁ: Magam sajnos csak feltárom a műveket, de már nem szervezek filharmonikus koncerteket. Az derült ki ugyanis, hogy az előadói hagyományból kikerült művek esetén legalább 5-6 értően betanított és ihletett előadás szükséges ahhoz, hogy az érdeklődő közönség egyáltalán képet alkothasson róla. A hazai koncertlátogatók alapvetően a megszokott repertoárhoz ragaszkodnak, példának említeném, hogy sem Dohnányi, sem Hubay kantátájának 2000-es évek eleji újra bemutatását nem fogadta sem a közönség, sem a szakma egyértelműen kedvezően. Így csak lassan lehet célt érni. A CD-felvételek azonban segítséget jelentenének. Jó példa az ízlés lassú változására, hogy Szecsődi Ferenc és Kassai István lemezre vette Hubay összes kamaradarabját, s ma már alig lehet a felvételekhez hozzájutni. Csak remélni lehet, hogy a Lajtha-, Dohnányi és Weiner Leó zenekari felvételei után kevésbé ismert, ám ugyanannyira jelentős szerzők is korongra, sőt DVD-re és így a Youtube-ra felkerüljenek.

CsM: Milyen célkitűzései, tervei vannak a már említetteken kívül?

WÁ: Jövő tavaszra tervezem befejezni Terényi Edéről, kortárs, Kolozsvárott élő zeneszerzőről készülő kismonográfiám. Felemelő érzés, ahogy a hatalmas életművet a szerző együttműködésével ismerhetem meg. Hosszútávú célom a századforduló további kutatása. Izgalmasnak tűnik az, hogy Ábrányi Kornéltól Molnár Antalig hogyan határozták meg a zene mibenlétét és a magyar jelleget. Az említett közel száz esztendő alatt legalább ötféleképpen válaszoltak a kérdésre, nem véletlen, hogy azok a zenei ízlésbeli folyamatok, amelyekről fentebb szóltam, olyannyira töredezettek lettek.