Munkáimból és magánvilágomból adódóan öt postafiókot kezelek: így célszerű az eltérő tevékenységeim miatt. A zömükben szakmai levelezéseket folytatok az éppen folyó ügyekről, de természetesen, szigorúan különválasztva tőlük, több csatornán a szeretteimmel, cimboráimmal is váltok üzeneteket. Ha kevés az időnk, képekkel „beszélgetünk”, hogy ne veszítsük el egymáshoz a fonalat: egy-egy gyors helyzetjelentés arról, ki merre jár éppen, mit látott, mit evett és hol, de sokszor megesik, hogy itt mossuk a szennyest, beszéljük át azokat a dolgainkat, amelyeket leírni könnyebb, mint elmondani.

Vannak egyoldalú levelezéseim is, a feladóikat úgy nevezem magamban, hogy Küldők.

Kedd este van, békésen szerkesztem a rovatom (Magyar Napló irodalmi folyóirat, Könyvszemle rovat) anyagait, amikor egyszer csak levél érkezik Jóember Jánostól, merőlegesen bele az életembe. Jóember János derék férfiú, csak ezt a csatolmányozó szokását tudná feledni… Általában a kilencvenes évek fotózási csúcsteljesítményeiből küld képválogatásokat, fölösleges keretekkel ellátva, pps-formátumban összefűzve. (Kinek van ideje, energiája ezeket bekeretezni, talány. Nyilván ő is így kapta őket.) A világ legcsodálatosabb vízesései. Hegyek, amelyeket legalább egyszer látnod kell. Cseresznyefavirágzás Japánban. Hogy az internet korában miért gondolja, hogy csak a segítségével tudok ezekre a képekre-tájakra rátalálni, sosem értem. Aztán arra gondolok, talán azért teszi ezt, mert odabent egyedül van, és így akar hírt adni magáról. Hogy ne felejtsem el. Ha éppen nincs mit mondania, akkor se. Vagy csak szeretné, ha vele álmélkodnék, hogy hű és ha. Pici örömöt szerezne nekem, mert a napom nyilván szürke és döglött, vagy biztosan oly nagyon nem tudok éppen mit kezdeni az időmmel, mint abban a pillanatban ő maga.

Ezt mindenképpen olvasd el! – nagyjából így lehet összegezni a Küldők másik csoportjának gyűjtéseit. Ha így kezdődik valami, legkevésbé azt szeretném elolvasni. Mondhatnám, hogy a fejemben ezek a típusú üzenetek is a „Szia, hogy vagy?” kérdést helyettesítik, ám nem így van, mert valójában ők sem akarnak választ kapni, csak jelet adni magukról. A jelenlétről. De miután a kérdés nem hangzott el, így nincs mire válaszolnom. A párbeszéd elmarad.

Aztán vannak az Adományozók. Ha megnyitnám a küldeményüket, részesülhetnék Vámájáná anya ingyenes online áldásában, melyet pillantásával juttat el híveinek. Vagy az a szerencse érhet, hogy a digitális vízcsobogás erősíti fel majd az energiamezőimet, csak nyissam meg, töltsem le, hallgassam végig, most, azonnal.

A következő képzeletbeli csoportomban a Kívánók laknak, akik csodás estét (reggelt, vasárnapot stb.) kívánnak. Minimum csodásat, mert a „jó” már nem elég. Üzenetük személyességét illetően elbizonytalanít az, hogy a kép felett egy nyilat látok, mellette a szokásos szöveg: Mindigvidám Ernő továbbított egy fényképet. Nekem is. Ahogy még egyéb ötven helyre.

A közösségi hálók jellemző üzenete a sziporkázó, foszforeszkáló rózsafej. Amikor ilyet kapok (nem nagyon ismerhet, aki ezt szánja nekem), Édesapám rózsáira gondolok, azokra, amelyeket most én nevelgetek helyette. A kert halandó rózsája megindító, de ügyetlenül átrajzolva, tünde fényekkel körberakva – igazi merénylet, ha jó szándékkal küldik, akkor is.

És persze ne feledjük a pikáns küldeményeket, amelyekből természetesen kihagynak férfitársaim, bár volt, hogy véletlenül betettek az egyik ilyen körlevélbe: érettebb korú művészbarátok magánvilágába pillanthattam be így gyanútlanul. Az ártalmatlan képeken pornőcskék pillogtak csábosan, szintén a kilencvenes évek ízlésének megfelelő hajviselettel, vadítónak szánt sminkekkel, hiányos (pontosabban: hiányzó) öltözékben. A képek alatt leleményesnek szánt feliratok: Huncut a nyuszi! – és egyéb effélék. Elnevettem magam: hát, valamivel el kell ütni az időt.

Az utolsó példa üdítő kivétel, mert vicces; egyáltalán nem bánom, hogy leskelődhettem, de a többi célt tévesztett üzenet. Miért baj mindez, gondolhatnám, hiszen csak kis színes hírek, mozaikok érkeznek ilyenkor arról, hogy milyen sokféle és érdekes is ez a világ.

Miért zavar mégis? Azért, mert elveszi a választás lehetőségét, a megtalálás izgalmát. Hogy egy-egy ilyen küldemény helyettem dönt akaratlanul és akaratom ellenére is: mi érdekeljen éppen és azonnal, mi kösse le a figyelmemet. Kizökkent, ellódít olyan irányba, amely felé magamtól éppen nem mennék. Mert éppen Kovács Vazulnak közép-európai idő szerint 13 óra 45 perckor jut eszébe, hogy eljuttassa hozzám az életbevágóan fontos (tovább)küldeményét. És valami miatt ez akkor is zavar, ha egyébként még ötleteket is adhat: kedvet kaphatok egy helyhez, amit még nem láttam, mi több, arról sem tudtam, hogy létezik. Ám azért mégis inkább kéretlen és mérgezően sok információ tárházát küldik – ha mind befogadjuk, estére joggal érezzük azt, hogy szétforgácsolódik az időnk, a napunk pedig olyan volt, mint egy disznósajt, amelybe mindent beledaráltak.

Rilke sorai jutnak ilyenkor eszembe: „Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik. / Újra rendezzük. S mi is szétesünk.”

Mirtse Zsuzsa