Sötét van. De legalább nincs csend. A csend most valahogy rémisztőbb lenne. A környéken harsog a fegyverek zaja, lövések éles dördülése szaggatja a levegőt, golyók cikáznak a házak között. Jobban örülnék a küldetésnek, ha nappal vihetném véghez. De tudom, hogy a napfényben elmaradt dicsőség helyett most a sötétség ölelésében kell boldogulnom.

Az üzenetet át kell adnom. A katonának, aki ott áll, abban az ablakban. Az első emeleten, épp a főbejárat felett, egy ablak sarkánál. Időnként megvilágítja a fegyveréből előtörő torkolattűz. Nem lehet nem észrevenni, ahogy az éjszaka mély sötétjéből előtör a fény, aztán újra és újra sötétségbe borul minden. Mintha csak a káoszban próbálna kapaszkodni a fénybe.

Elindulok. Nincs idő hezitálni. Bár egy földszinti ablakon át kell kijutnom, nem nagy a távolság. A túloldalon, a szemközti épületben vár rám a katona. De a környék ostromállapotban, és bár csak egy rövid távolságot kell megtennem, minden egyes pillanat örökkévalóságnak tűnik. Mintha az idő, a tér és minden valóság elveszett volna ebben a zűrzavarban.

A túloldali ház homlokzatán felirat, amely csak a villanások pillanataiban kivehető: Magyar Rádió. Ott van, kissé jobbra és felfelé attól a helytől, ahol a katonám vár. A Rádió ablakai mögül szintén tüzelnek. Lövések repkednek minden irányból, kerítések mögül, kémények tövéből, oszlopok fedezékéből. Az ég is háborút látott ma éjjel.

Aztán ott vannak azok, akiket még veszélyesebbnek érzek, mint a fegyverek torkolattüzeit: a civilbe öltözött harcosok. Harcosok, akikről nem tudni, melyik oldalon állnak. Ők is ott vannak, mindenhol és sehol egyszerre. Mindegyik egy árnyék, aki fegyverrel jár-kel. A Rádióban lévők közül többen egyenruhát viselnek, legalábbis amennyire meg tudom állapítani ebben az éjszakai félhomályban. De ezek az árnyak itt… ők mindannyian a sötétség szülöttei.

Nincs idő gondolkodni. El kell érnem a katonámat, bármi áron. A küldetést teljesíteni kell. Nem ütközhetek össze senkivel és semmivel, mielőtt odaérek.

Gyors vagyok. Nagyon gyors. A sötétség és a káosz a barátaim. Senki nem vesz észre. Lopakodok, kerülöm a fényt, amennyire csak lehet. Néha egy-egy villanás mutatja az utat, de többségében a sötétség az, ami rám vár. De én ismerem a sötétséget. Sosem volt idegen nekem.

Már majdnem ott vagyok. Már látom a katonát, akit keresek. Egy lépés, még egy, és…

Hirtelen minden megváltozik. A katona elmozdul. Épp abban a pillanatban, amikor odaérnék. Egy utolsó, kétségbeesett mozdulattal előrevetem magam, de már késő. Elhajol, én pedig a vakolatba csapódom.

Teljes kudarc.

A becsapódás pillanatában érzem, hogy valami eltörik. Nemcsak a vakolat törik meg, hanem én is. A rézköpenyem összegyűrődik, ólommagom alaktalanná válik. Talán még néhány töredék másodpercig megmarad bennem a tudat, de hamarosan mindent elborít a sötétség.

Utolsó gondolatom, mielőtt teljesen elenyészek, hogy a testvéreim mögöttem vannak. Követnek engem, mindannyian ugyanazon úton járnak, ugyanazt a célt keresve. Az én utam véget ért, de ők még folytatják. Kívánom nekik, hogy sikerüljön. Hisz mindannyian azért vagyunk itt, hogy egy SZABADSÁG nevű valamiért harcoljunk.

Nem tudom, pontosan mi az a SZABADSÁG. De jól hangzik. Valami fontos dolognak kell lennie, ha ilyen sokan képesek meghalni érte. Hajrá, testvérek, harcoljatok tovább!