Krakkóba hazamegyünk. Történelmünk darabja van itt közös királlyal, királynéval, akik a Wawelben nyugszanak. Még az étel is olyan, mintha egy hazai táj kulináris fesztiváljára látogattam volna, ahol a káposztás hússal töltött kenyeret, bigoszt kínálják – ízeiben ismerős valahogyan. Az utcákat járva nem tévedhetek el, mint máshol, más országok városaiban, persze eltévedek itt is, de biztosan tudom, hogy odatalálok és vissza, ahova kell – ahogyan otthoni tájakon, városokban, amikor kirándulok.

De nem a városról írok inkább, hanem az odaútról, az utazás közben látott tájról, érzésekről. A beat-költők tudatosították ezt, az út lényegét – Kerouacnak fontosabb volt úton lenni, mint odaérkezni. Igaz, egy középkori városrészeket mutató, történelmi nyomokban bővelkedő városba nem érkezhetett volna Amerikában, de az érzés ugyanez lehetett. Útközben, mozgásban lenni, tartani valahová, ahogyan tartunk időben valamerre, úgy most a térben, és a csodás Felvidéken, a Tátrán át – mi kell több a hegyek szerelmesének?

Folyók kanyarodnak, hol közel, hol távol az úthoz, felhőkbe megyünk bele és jövünk ki, megunhatatlan tisztások, szurdokok, szerpentinek, viaduktok és alagutak váltják egymást. „Fapados” busztársasággal utazunk, semmi luxus, de az emeleti helyünkről valóságos panoráma tárul elénk. Mindenhol kultúránk nyomai, Zólyomban Balassi Bálinté, a festményre illő Árva vára, a Vág folyó, Turócszentmárton és Rózsahegy – követjük az utat és tudnivalókat az okostelefonon. Bielsko Biala szülötte az a magyar építész, aki a Műcsarnokot és a Szépművészeti Múzeumot tervezte a Hősök terén, pedig a város már jócskán Lengyelhonban van, túl a szlovák részen.

A nemzetközi szakmai napokon, ahová Krakkóba utaztunk, egyik programként elvisznek kirándulásra. Kollégámmal nem a legnépszerűbb sóbányát választjuk, vagy a Wawel bejárását, ahova már nem lehet csak úgy bemenni, hanem előzetesen kell foglalni időpontot, mint nagyobb európai múzeumokban már egy ideje. Az Ojcówi Nemzeti Parkot nézzük meg, ami a lengyelek huszonhárom nemzeti parkja közül a legkisebb, és Krakkótól sincs messze. Mészkősziklás tájak, középkori lovagvár múzeummal, képtárral, és rögtön a történelem: míg Krakkó az osztrákokhoz, ez a rész az oroszokhoz tartozott abban a vákuumban, amikor a lengyelek elvesztették ezen országrészeket, bár lakói maradtak. Így történt, hogy egy kis fatemplom a patakra épült: a falu lakói nem kaptak cári engedélyt, hogy atyáik földjén templomuk legyen, ezért a vízre építettek, amiről nem szólt a törvény. Ojców falu polgárai nem ismertek lehetetlent, hitük gyakorlására módot leltek, és a Vízi-kápolna történetéből az is érthető, hogy Lengyelország újjászületett: hittek benne.

– Maguk magyarok? – kérdezte az idegenvezető angolul, ahogy a kirándulásról visszafelé tartottunk, és hozzátette: a beszédük alapján gondoltam. Neki pedig lengyelként a magyar beszéd volt ismerős, ki tudja, honnan…

Csanda Mária