Lőrincz P. Gabriella kárpátaljai költő, író, legutóbbi kötetei: Reflexiók, Könnytelen madonnák(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021). Nemrégiben költözött kertes házba, két évtized emeleti létezés után. Kertjéről, földközeli életmódjáról kérdeztem. – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.

Szilágyi-Nagy Ildikó: „Hiába minden diéta. / Lelkem túlsúlyán / Senki nem segít.” – mondja a versbeszélő Stílus című versedben. Te hogy vagy ezzel? A kertészkedés könnyít-e a lelkeden?

Lőrincz P. Gabriella: Jelenleg a kertészkedés az, ami mindenen könnyít. A földdel való munka teljesen elvonja a figyelmemet a körülöttem lévő gondokról, feltölt és egyensúlyba hoz.

SzNI: Ugyanebben a versedben olvasható ez a pár sor: „Téveszmék erőszakán nőttem, / Elhittem, hogy az esőtől megnövök / És a répától / Fütyülni fogok.” Most azt játszom, hogy szó szerint értelmezem az alakzatot: A kertműveléssel kapcsolatban meg kellett-e küzdened téveszmékkel? Vagy esetleg olyan módszerek voltak-e a tárházadban, melyeket annak idején a környezetedben sikerrel alkalmaztak, de te már, az éghajlatváltozás miatt, kudarcot vallottál velük?

LPG: Sokat kellett tanulnom, mert bár tizenhét éves koromig kertes házban éltem, de aztán húsz évig egy második emeleti lakás volt az otthonom. A vágy már korábban megszületett a szívemben, elkezdett hiányozni a kert, amit azelőtt sosem gondoltam volna, tehát hatalmas készülődés és nagy elszántság volt bennem. Tudtam, hogy vegyszerek nélkül akarok kertet ápolni, és sok minden eszembe jutott, amit még nagymamámtól láttam gyermekkoromban. A legtöbbről nem is tudtam, hogy tudom, aztán amikor kellett, akkor előbukkant a tudás. Persze értek meglepetések is, gyermekkoromban nem volt spanyol csiga, sem poloskainvázió, de arra emlékeztem, hogy milyen házi szerek vannak mondjuk a levéltetvek ellen. Kipróbáltam őket, és működnek. Ez mindig hatalmas sikerélmény.

SzNI: Sokszor mondják, az író mindennek utánaolvas. Számomra a kertművelés inkább tapasztalati műfaj (nem mintha az írás nem lenne tapasztalati alkotás). Te hogy vagy vele? Szoktál-e jó tippeket gyűjteni a gomba módra szaporodó kertészeti magazinokból, vagy inkább a saját megfigyeléseidre hagyatkozol?

LPG: Mindent elolvasok, az elmúlt négy évben teljesen megváltoztak az olvasási szokásaim. Míg korábban a szépirodalom, a politika, a vallás tette ki az olvasnivalóm nagy részét, ma már a növényápolás, a kerti praktikák vannak az első helyen. Máshogyan nézek az esőre, a napfényre, a levegő hőmérsékletét is máshogyan érzem. Ez számomra egy nagy újrakezdés. Összegyűjtöm, ami valóban beválik, de sok mindent ki sem próbálok, mert nem jut rá idő. Nem görcsölök rá, ha valami nem sikerül. Mivel a kertem kötött talaj, van, ami kevésbé terem jól, de van, amiből rekordmennyiség terem. Az ezernyolcszáz négyzetmétert igyekszem jól kihasználni, nemcsak a haszonnövények, de februártól októberig a virágok is körbevesznek. Az első krókusztól, ami kibújik a hó alól, az utolsó, néha jeges krizantémig teszik teljessé az életemet.

SzNI: Mi volt a közelmúltban a legnagyobb aha-élményed a kerttel kapcsolatban? (Nekem az, hogy a kakukkfű lefoglalja a meztelencsigákat, de nem rágják meg.)

LPG: Az, hogy a tök nem szeret ugyanazon a helyen lenni, ahol előző évben volt. Ezt a korábbi évben elrontottam, mert azt gondoltam, hogy a tök eléggé igénytelen. Idén más lett a helyzet, mindent nagyon pontosan megterveztem, meg is van az eredménye. A másik ráébredés pedig, hogy a koktélparadicsom valóban kiirthatatlan, ott is kinő, ahol nem is volt sosem, és törődést sem igényel. Első évben még ültettem, én kis naiv, mára meg a kert bármelyik pontján megjelenik, idén harminchat tő jelentkezett, teljesen egyedül, ápolás, öntözés nélkül. Jókat nevetünk rajta a családdal.

SzNI: „Fát nézni olyan, / Mint eggyel szorozni, / Az ember magával szembesül.” – írod a Mozdulatlancímű versben. Néhány éve költöztél egy kis faluba Vác környékére. Adott a természeti fenségben gazdag táj a szembenézéshez. Mennyiben változtatott az életszemléleteden és a hétköznapjaidon a természetközeli lakóhely?

LPG: Szanda a mesevilág! Teljesen beleszerettem a tájba, már évekkel azelőtt, hogy ideköltöztem volna. Nem csupán a falu van elrejtve, de a falun belül az utcánk is. Igazi béke, igazi varázslat. Addig sosem vettem észre pl. Budapesten egy eldobott papírzsebkendőt, most már csak kapkodom a fejem, hogy ez a rengeteg szemét addig is ott hevert. A befőzés, az, hogy a családnak télire én készítem a lekvárokat, a savanyúságot, a kompótot, mindig része volt az életemnek, akkor is, amikor lakásban laktam. Addig megvásároltam a dolgokat, most megtermelem. Már tavasszal kezdem a befőzést, a bodzaszörp szokott az első lenni, aztán sorra jön minden, ahogyan érik. A paprikát, paradicsomot, burgonyát, hagymát, zöldségeket igyekszem megtermelni. Nem azért, mert nem volna módomban megvásárolni, hanem mert szeretem ezt csinálni. Szeretem látni, ahogyan az uborkamagot a földbe teszem, s télen előveszünk egy üveg csemegeuborkát. Az megfizethetetlen. Nincs ehhez hasonló. Mint ahogy ahhoz sincs, hogy ahányszor lemegyek a kertbe, soha nem jövök üres kézzel, mindig ad valamit. Vagy babot, vagy tököt, vagy kaprot. Olyan felemelő érzés, amikor már termőre fordulnak a dolgok, és napokig nem kell semmit vásárolni. Kisütöm a kenyeret, kenek rá vajat, amit szintén én készítek, hozzá sajtot szelek, amit olyanra fűszerezek, amilyenre szeretném, és saját paradicsomot, uborkát eszek. És az egész család ezt eszi. Kora tavasztól, késő őszig, a káposzta hordóban való savanyításáig bezárólag dolgozunk. Nem csak én, ez családi dolog, mindent együtt csinálunk, mint egy nagy gépezet. Mindenki tudja a dolgát, mindig ott vagyunk egymásnak, ha segíteni kell. Együttműködünk egymással és a Teremtővel. A közelben vannak tehenek, így a túró, a tejföl, a tejszín szintén saját készítésű. Most épp cukkiniszezon van, meg uborka, úgyhogy nagyüzemben savanyítom az uborkát, és cukkinikrémet főzök be télire. És lefagyasztok belőlük, a zöldborsó mellé.

SzNI: Így ne című novelládban az elbeszélő a halála után így összegzi a helyzetét: „De már nem mondhattam semmit, hetek óta halott voltam, mindenki más meg élő.” Ez a mondat engem arra figyelmeztet, hogy érdemes a jelenben maradni, figyelmet szentelni a valóban fontos dolgoknak. Szerinted a növényekkel való foglalatosság segít-e, hogy meglássa az ember, mik a fontos dolgok? Szoktak-e felismeréseid – akár az írásaiddal kapcsolatban – születni kertművelés közben?

LPG: Ahogyan az egész életemet, úgy az írásaimat is gyökeresen megváltoztatta a kertművelés. Nemcsak a prózákban, de a versekben is gyakrabban jelenik meg a természet, a virágok, a hervadás, a körforgás. Addig is nagyon fontos volt számomra az élővilág, de egészen más, amikor az ember a mindennapjait így éli. Amikor látom, hogy a pillangók és a méhek mennyire szorgoskodnak a levendulákon, már eszembe sem jut, hogy levágjam, ráér, csak nézni akarom őket. Ahogyan tavasszal sem sietek a fűnyírással, ameddig a sárga pitypangszőnyeg meg nem fehéredik, mert a méhek ott szorgoskodnak rajta. És máshogyan hallom a hangokat, a madárdalt, a kutyaugatást, sokkal közelebb vagyok a jelenhez, sokkal közelebb a Mindenhatóhoz földes kézzel, vagy kapával a kezemben, mint bármikor.