És akkor elvettétek mindazt, amit jónak láttatok. Szükségesnek. Én pedig lemondtam mindenről, amiről kellett, mert úgy tartottam helyesnek, ahogyan ti is. Nem senyvedtem meg nagyon a hiányt, mert nem a piacról élek – nem kellett bezárnom az üzletem, nem kellett elbocsátanom az alkalmazottjaim, nem kellett azon töprengenem, vajon holnap miből lesz kenyér az asztalon, víz a csapban, áram a konnektorban.

Tiltottátok, én komolyan vettem. Nem jártam közösségbe, nem ünnepeltem semmit társaságban, nem találkoztam a barátaimmal. Nem tömegközlekedtem, sőt szinte nem is közlekedtem, mert minek, különben is hova? A szószaporítást online is meg lehet szervezni, miért járnék be a szerkesztőségbe, miért járnánk be, bármelyikünk is? Szakértője lettem, szakértői lettünk a szkájpnak, a mítnek, a tímsznek s még ki tudja, mennyi digitális mindenfélének, amiket korábban jóformán alig használtunk. A szkájp, a mít, a tímsz pedig a mi szakértőnk lett, mára már biztosan többet tudnak rólunk, mint mi magunkról.

A tiltás komolytalan kezeléséből mindig bajok lettek, a paradicsomi esettől máig úgy néhány tízmilliárdszor. Hát maszkokat vettem, viseltem, viselem mindenhol, ahol emberrel találkozhatok – más kérdés, hogy mostanra még emberkerülőbb lettem, mint annak előtte, hát inkább oda megyek házon kívülre, ahol lehetőleg egymagam lehetek. Maszkot kaptam és adtam ajándékba, maszkokat mostam, szárítottam és vasaltam, maszkot tartok kabátjaim zsebében, a kocsiban, a hátizsákomban, valamint néhány helyen, amiről teljesen megfeledkeztem, s majd egy költözéskor kerülnek csak elő. És milyen jó, hogy kémikusnak tanultam valaha, mert könnyen megszakértem a különböző fertőtlenítőszereket, tudom, mit tesz a bőrrel az izopropil-alkohol, az ezüstszuszpenzió, a hidrogén-peroxid, miért jó a gélben a glicerin, és miért ne mossunk kezet domesztosszal.

Később megalkottátok a vakcinát. Engem nyugodttá, másokat versengővé vagy rettegővé vagy éppen iriggyé tettetek. Köszönöm szépen, túl vagyok a két döfésen, jólesett, hála az égnek és nektek.

És most visszakapunk mindent, amit visszakaphatunk. És beindulnak az életek, ezerszeres sebességgel hajtják az elfojtott vágyakból barkácsolt, veszélyes hajtóműszörnyetegek. Visszakaptam a forgalmi dugót, vissza az araszolást a városok útjain, a soksávos autópályán, vissza a mélyen letüdőzhető kipufogógázt, a száguldozó idegbeteg szervdonorokat, akik még nem tudják magukról, hogy azok, vissza a társaságra kiéhezetteket, akikkel megteltek a teraszok és strandok és turistautak és nemcsak.

Visszakaptam mindezt, egyből, és máris rosszabb, mint annak előtte volt. És még sehol sincsenek a keleti, a nyugati, az északi látogatók, sehol a déliek. Mikor ömlenek ránk ismét istenigazából? A kis faluban mikor fog ismét bekukucskálni az udvarba a kerítés lécei között a kedves világutazó? A városok bulinegyedeinek utcái mikor telnek meg ismét hangzavarral, füsttel és okádékkal? Mikor?

Hetek leforgása alatt vált harcias oroszlánok hadává a korábban rettegő nyulak serege. Beléjük szúrtak némi tüskefehérjét – hát irány rögvest a nagyvilág, a dolce vita, a feredő, a fesztivál, zöld kártya velünk, ki ellenünk? Ne beszéljünk azokról a bátor önzőkről, akik kiállnak maguk meg egymás mellett, s bízva bíznak abban, hogy az ő szervezetük úgyis leküzdi a koronavírust, mit nekik oltás, amiben különben is csipek vannak, amitől távirányíthatóvá válnának vagy micsoda. Újranyit az ország, a világ, újratölt az éjszaka. Fellélegezhetnek az iparosok, a vendéglátósok, az utasszállítók, a légitársaságok és így tovább. Fel bizony, valameddig. Remélem, minél tovább.

Nem mindig szeretem a népi bölcsességeket. De ezt kedvelem: lassan járj, tovább érsz. Kedves Olvasó, te hogy gondolod?

Király Farkas