A kenyérsütést úgy 16-17 éve próbáltam először. Nem valami unatkozó úri hóbortként, nem is a Covid-bezáródás indíttatott, csak kíváncsi voltam, tudom-e csinálni. Először egy kenyérsütőgéppel sütöttem kenyeret, betartva a szabályokat egészen jól ment, hosszú évekig. Ez nem jelenti azt, hogy nem vettem többet bolti kenyeret, de ha alkalmam adódott, inkább sütöttem. Szerettem és szeretem azokat a reggeleket, amikor már hat-hét óra tájékán a frissen sült kenyér illata lengi be a házat. Nem valami gyermekkori nosztalgia ez, hiszen otthon sosem sütöttünk kenyeret, csak szeretem. Ahogyan szeretem tudni, hogy az étel, ami az asztalra kerül, miből készült. Egy ideig a fiam sütötte a kenyeret, ami külön büszkeséggel töltött el, mert nem kenyérsütőgéppel, hanem jól kidagasztva, kelesztve a sütőben, kenyérformában. Ennek a világnak a munka és az egyetemi elfoglaltság véget is vetett, aztán jött a boltban vásárolt kenyér, ami vagy ízlett, vagy nem.

Néhány hónapja azonban megkaptam Évát, az anyakovászt. Már rég kacérkodtam a gondolattal, hogy kovászt nevelek, de sosem éreztem magamban elég türelmet hozzá, egészen addig, amíg fel nem világosítottak, hogy nem ez a világ legbonyolultabb művelete. Szerelem lett első sütésre. De milyen az ember lánya, azon nyomban a közösségi médiára szabadulva kerestem csoportokat, hogy ellessem, miként dolgoznak azok, akik tudják, mit csinálnak. Ott aztán egészen elképedtem. Teljesen összezavart például, hogy olyan szavakat használnak, amikről sosem hallottam. Autolízis, hidrolizálás, bulk idő (első kelesztés), ilyen-olyan hajtogatás, paplan meg akármi, coil hajtás (tekercs), laminálás… hű, az iskoláját! – gondoltam, ezt én sosem fogom megtanulni. Főleg azt nem, hogy mindent mindenki grammra pontosan kimér, mindent másodpercre betart. Elképzeltem, hogy szegény dédanyáink mit szólnának ehhez. Abban viszont azonnal biztos voltam, hogy ez nekem a hátam közepére sem hiányzik ebben a formában, úgyhogy csinálom, ahogy gondolom. Azóta ez történik. Ezeket a szavakat nem tanultam meg, a speciális ide-oda tűrögetést sem, az időt, amíg pihen a tészta, az határozza meg, hogy közben épp mit csinálok. Néha csak 35 perc, néha 50, s ezt legalább négyszer, éjszakára a hűtőszekrényben pihen, reggel pedig csodaszép kenyér sül belőle. Szóval a kovásszal úgy is lehet együtt élni, hogy közben nem feszülünk bele. Esténként megetetem, reggel használom, másnap reggel sütöm. Szép ritmusa van, és türelemre tanít. Szép hólyagos belsejű, pocakos, roppanó héjú kenyereket sütök azóta, keresve ebben is a békét és az idő megnyugtató folyásának tettenérését. Évából, a kovászból készült azóta pizza, lángos, nokedli, zsömle, húsvéti kalács, jó barátnők lettünk, a család örömére. Amikor a dagasztógépet elindítom, arra gondolok, hogy milyen jó világ van, milyen könnyed minden, gépesített az élet, de megnyugtat a gondolat, hogy ha jól gondozom a kovászomat, és jó helyre adom majd tovább, akár száz év múlva is élhet, és szolgálhatja a családot. Lehet, hogy nem sikerül majd életben tartani, bármi történhet, de a gondolattal eljátszani is kellemes. Biztatok mindenkit, próbálja ki, ha teheti!

Lőrincz P. Gabriella