Eddigi pályafutásom során, ha költőként szólított meg hivatalos kérdező, szinte sosem mulasztotta el megkérdezni: na és a forma? Mire jó, miért bukkan fel újra meg újra, mi ez a nagy (ön)fegyelem? Hiszen köztudott: szabadverset is lehet ám írni, mindenféle előtanulmányok nélkül, magunk gúzsba kötése nélkül, hát mennyivel nagyobb élvezet, nem?

Mivel a kezdetektől jelen van a verseimben a forma, így szinte ugyanakkortól a kérdés is, tehát mindig is kellett reflektálnom a dologra. Korai válaszaimban, legtöbbször szűkszavúan, annyit mondtam, hogy a forma nem hátráltat, dehogyis, tulajdonképpen mankó, segítség, és gyorsan le is zártam a témát. Később, amikor már bátrabban és szívesebben válaszoltam a kérdésekre, néha kifejtettem, hogy nemhogy nem börtön a versforma, de játék is, öröm is, önismeret és tanulás, egyszóval igazi kihívás. Valahogy mégis úgy voltam vele, mint a szerelmes: igazából nem tudja megmondani, miért lelkesedik választottjáért, és nem is érti, miért kellene mindezt elemezni, boncolgatni. Hát mennyivel jobb egyszerűen megélni az egészet!

És aztán ott van a nyelvtanulás, az is egy kicsit hasonló ehhez. Bizonyos törvényszerűségek, szabályok, sémák úgy rögzülnek az ember agyában, hogy nem is feltétlenül akar belegondolni a miértekbe, egyszerűen tudja, hogy így lesz jó, működő vagy kellemes. Addig nincs is semmiféle gond vagy nehézség, amíg csak használni, és nem tanítani akarja. A mélyebb működési elveket, kivételeket és struktúrákat, azt hiszem, magam is akkor sajátítottam el, amikor az első nyelvóráimat kezdtem tartani. Úgy éreztem: ahhoz, hogy hitelesen közel tudjam hozni a nyelvet az újonnan rácsodálkozóhoz, meg kell hogy mutassam a nagyobb képet is, ki kell jelölnöm tájékozódási pontokat, irányokat és rengeteg párhuzamot mindazzal, amit már ismer. Ugyanakkor az sem árt, ha könnyítéseket, rövidítőket, játékosságokat fedezek fel, és ezáltal praktikus segítséget tudok kínálni a tanulónak. Ilyenkor – tetszik, nem tetszik – újra kell járni kicsit a saját utunkat, megcímkézni a botlásainkat, kikacagni esetlenségünket, és felidézni azt, hogy miként is találtuk meg a labirintusból kifelé vezető utakat. Persze, ha egyáltalán megtaláltuk.

És ennél csak nehezebb az, ha a versekkel kapcsolatban járjuk újra az útvesztőket. Mert ki szereti saját hibáit újra meg újra elővenni, múltbeli vívódásait, kétségeit ismét terítékre helyezni, tévedéseit osztályozni, s lehetőleg mindezt ki is szolgáltatni valaki másnak? Gyanítom, hogy nem sokan, de ma már azt is sejtem, hogy aki veszi erre a fáradságot, mégiscsak nagy jót tesz magával. Ezek az apró tudatosítások, cédulázások, esetleg az önmagunkon való megbocsátó nevetés a jelenben íródó szövegeket is megsegítik. Azt is, ahogy magunkra mint alkotókra gondolunk.

Amikor induló költőkkel beszélgetek a versformákról, mindig előkerülnek a klasszikus miért-kérdések. Sokan tudják, hogy fontos lehet a mondandó megszabályozása, mert a rendszer segíti magát a gondolkodást is, de ötleteket is ad, a ritmus mágikus tereket nyit, és egy kínálkozó rím akár teljesen új, meglepő irányba ránthatja el a kormányt. Az is általános tapasztalat, hogy a fiatal költő már akár az első próbálkozásnál is arra törekszik, hogy értelmezze a formát, kicsavarja, megbuherálja azt. Én azonban úgy gondolom, hogy ennek nem az út elején van az ideje. Markó Béla a szonettről szóló, releváns esszéjében ad frappáns választ ezzel kapcsolatosan: „Ugyanis a szonett lényege a világot mozgásban tartó – tulajdonképpen: összetartó – feszültség reprodukálása. (…) Számomra világos, a szonett nem arra való, hogy egy adott keretet miképpen tudunk megváltoztatni, és miképpen találjuk ki a trochaikus vagy hangsúlyos szonettet, esetleg a tizenhárom vagy tizenöt sorból állót. A szonett arról szól, hogy amikor elindulok az első sorból, már látom, hogy mikor lesz vége, de tudnom kell pontosan ott kiteljesíteni az életemet, ahol be fog fejeződni. Ez a szonett tétje, nem a formabontás. Legfeljebb a forma kinyitása, vagyis végtelenítése azáltal, hogy belefoglalhatok egy teljes életet.” Markó a szonettről beszél, de érezzük, tulajdonképpen sokkal többről. A szonett csak példa, még ha egy külön kis univerzum is, sajátos, bűvös történettel és aurával. Minél több versformát próbálunk ki, annál világosabbá válik, hogy mindegyik egy-egy saját világot teremt, amelyet kedvünk szerint belakhatunk, de mégis, csakis az őáltala szabott falakkal körülhatároltan. És ez az igazi kihívás: úgy nyújtózkodni a szabott térben, hogy az jólessen, attól függetlenül megtalálni az otthonosságot, a helyünket, hogy magát a keretet nem mi találtuk ki. Próbára tenni a rugalmasságunkat, és ez nem csupán játék. Egy Darwinnak tulajdonított megállapítás szerint (valójában az egyik összegzője írta le először): „Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.”

Farkas Wellmann Éva