Nem tudom, vajon az 1970-es években tényleg békésebb és biztonságosabb volt-e a világ, mint manapaság, vagy csak azért éreztük így, mert nem bombázott minket szakadatlanul a sajtó a szörnyűségek híreivel. Mindenesetre békésebbnek éltük meg, az kétségtelen. Ezt onnan is tudom, hogy akkoriban rengeteg fiatalember járta a világot autóstoppal, köztük én is. Sokszor utaztam így belföldön, egyszer pedig külföldön, egy barátommal Budapesttől az Atlanti-óceánig és vissza, végig idegenek jóindulatára bízva magunkat.

Csuda dolgok estek ezen az egyhónapos úton. Linzben egy férfi, miután Bécstől odáig vitt minket, odaadta nekünk az üres lakása kulcsát, egyetek, amit találtok, reggel a kulcsot dobjátok be a postaládába. Valaki nyitott sportkocsival vett föl minket, nem tudta abbahagyni a nevetést, ahogy bepréselődtem a parányi hátsó ülésre. Két német srác száznyolcvannal száguldott velünk az autópályán Strasbourg felé, soha addig ilyen gyorsan nem mentem, izgalmas volt. Már alig volt pénzünk, egy mogorva, szótlan német úr elvitt minket egy ifjúsági szállóhoz, és kifizette az éjjeli szállásunkat.

Na és Philippe, a kedves Philippe. Párizs felé tartottunk, Nantes előtt vett föl minket, mert meglátta a kezünkben a magyar zászlót. Mint elmesélte, az apja magyar volt, Lukács nevű, ő már Lucasnak írja a nevét, magyarul egy szót sem tud, de a magyaroknak mindig segít, ha módja van rá. Elvitt egészen Párizsig; aki ismeri a stoppolást, tudja, mekkora fogás egy több mint háromszáz kilométeres fuvar. Megérkezve kiderült, hogy ennél sokkal nagyobb szerencsénk van: meghívott magához, maradjatok, amíg jólesik, itt a kulcs, akkor jöttök-mentek, amikor kedvetek tartja.

Párizs, az 1970-es évek! A Kádár-kor Budapestje után maga a mesék birodalma. Minden színesebb, minden gazdagabb, minden kedvesebb, mégis rögtön olyan otthonos, mintha itt nőttem volna föl. Nem a nevezetességek, a Notre-Dame, az Eiffel-torony, a Sacré-Cœur voltak igazán elvarázsolók, hanem az utcák és az emberek, a hétköznapi élet. Mintha mindenki ráért volna, mintha mindenki szívesen vette volna, hogy ott vagyunk. Párizs tényleg olyan volt, mint amilyennek a korabeli filmekben láttuk, a mellékutcákban is rengeteg bolt, presszó, étterem. Soha annyit nem gyalogoltam városban, mint akkor, egyszerűen nem lehetett betelni vele.

Az az igazság, hogy Philippe felesége, Françoise nem volt olyan boldog vendéglátónk, mint Philippe, ezt azért az első naptól éreztük. Kaptunk vacsorát – akkor ettem életemben először „héjából” tarisznyarákot –, de a barátommal megállapodtunk, hogy nem terheljük sokáig a vendéglátóinkat, harmadnap reggel fölszedelődzködtünk, indultunk tovább.

Sok évvel később, már a kétezres években újra Párizsba készültem egy konferenciára, eldöntöttem magamban, hogy meglepem Philippe-éket, egy üveg magyar borral egy délután beállítok megköszönni a kedvességüket. A Clichy sugárúti címet, egy ugrásra a Montmartre-tól meg is találtam – és zárva volt a bérház kapuja. Azelőtt soha nem zárták. A kaputelefonon nem találtam a Lucas nevet, tanácstalanul ácsorogtam, aztán ahogy valaki kilépett a kapun, besurrantam a házba. Második emelet, a lépcsőháztól jobbra, megvan az ajtó, becsöngettem. Belső lánccal megakasztott résnyire nyílt az ajtó, próbáltam magyarázni, ki vagyok, kit keresek. No-no-no, hangzott bentről, és már csukódott is vissza az ajtó. Visszamentem az utcára, csalódottan ácsorogtam a ház előtt. Fiatal nő lépett ki a kapun, megszólítottam, próbáltam röviden elmagyarázni, mi járatban vagyok. Ó, mondta, Philippe már nem lakik itt, elváltak Françoise-zal, nem tudja, merre járhat.

Az elképzelt találkozás elmaradt. De azon az utazáson mintha a régi Párizzsal való találkozás is elmaradt volna. Ugyanazok a házak, ugyanaz az Eiffel-torony, mégis mintha a város is bezárkózott volna, csak résnyire hagyva nyitva az ajtót. Visszamentem a szállodába, a szobámban a bort két pohárba töltöttem, összekoccintottam őket, és a magamét fölemelve legalább így, a távolból félhangosan ennyit mondtam: köszönöm, Philippe.

Bencsik Gábor