Annyi időt töltök itten vicces cikkek írásával – az Önök szórakoztatása céljából! –, hogy a sok üléstől egy csomó porszem kővé állt össze a vesémben (régi, rossz szokása ez pornak, kőnek, vesének), és ez a kő persze el is akadt, „Ha lehet rosszabb, legyen!”-felkiáltással. Úgyhogy nemrégiben némi időt volt szerencsém kórházban tölteni, e vesémben tenyésző és onnan gyakran portyára induló, Zrínyiként ki-kirohanó kövek, kődarabok, kockakövek miatt – és az idő csodálatosan telt: jól mutatja ezt az is, hogy ott tartózkodásomat egy teljes évnek éreztem, pedig a zárójelentés szerint mindössze öt napot tartott az egész.

A kórházban praktizáló orvosok és ápolók nagyképűségéről, aljasságáról és elképesztő perverzitásáról egy nagyobb lélegzetű műben, valószínűleg tragédiában fogok megemlékezni, most inkább kicsinyösszkomfortos, négyszemélyes kórtermünk két alakjáról írnék néhány szót.

Az egyik nyugdíjas pasas – nevezzük Sanyinak – veseműtéten esett át, olyannyira, hogy egyik veséjét egyenesen ki is vették. A halálra készülők cinikus egykedvűségével viszonyult a világhoz (és az élethez), az orvosokról csak a keresztnevükön beszélt, és mivel hetek óta benn feküdt, a kórházi lét minden apró rezdüléséről igen bennfentes információval rendelkezett. Tudásának gyöngyét unott hangon szórta elénk, tágra nyílt szemekkel bámuló újoncdisznók elé. Az orvosok persze rajta is átnéztek, de ez őt nem zavarta; egy másik világban élt: volt neki cukorbetegsége, meg sokféle érrendszeri problémája, és úgy tűnt, mindent tud, amit a betegségekről és azok gyógyításáról tudni lehet/érdemes.

Másik társunk – nevezzük Pistának – jókedvű fickó volt, friss nyugdíjas, tele energiával meg prosztatabántalmakkal; simán megütötte a százhúsz kilót, és egy gyermek ártatlanságával tudta hallgatni Sanyi előadásait a kórházról, az életről, a világmindenségről meg mindenről. Mivel még sosem járt kórházban, igen nagy érdeklődést tanúsított minden iránt, ami ebben a csodálatos intézményben folyik, s amelyekről Sanyi annyit, de annyit tudott…! Míg én már kínomban azzal szórakoztam, hogy lám, kibírok-e egy újabb görcsöt görcsoldóinjekció nélkül (nem bírtam ki), addig Pista ujjongó örömmel fedezte fel a kórházi koszt érdekes és izgalmas egyhangúságát, a kórtermek lakóinak vicces urológiai problémáit, és a nővérek ingerlő és érthetetlen módon láthatóvá tett bugyivonalát. Sanyi pedig csak tanított, tanított, tanított, sőt valósággal előadott.

Néha, mikor éppen nem volt görcsöm, Pista velem is beszélgetett (az a helyzet, hogy amikor vesegörcsöm van, egyszerűen nem vagyok hajlandó kommunikálni – vagy ha igen, fölöttébb egyoldalúan: jajgatok, és fájdalomcsillapítóért rimánkodok, de nem tudom szabatos, kerek mondatokban kifejezni gondolataimat a politikai helyzetről, arról, hogy micsoda luxus a betegség meg a kórházban fekvés manapság, Pista szőlőjének, vesszőjének, szőlővesszőjének filoxérájáról, vagy a mai fiatalság felelőtlen hajviseletéről, egyebek), igen kedvesen, és még akkor sem lepődött meg, amikor a műtétje előestéjén megjelent egy ápolónő, és bejelentette, hogy nemsokára beöntést kap, mégpedig itt, a kórteremben, a többi beteg szeme láttára (ez egyike volt a kórház kedves perverzióinak, melyek miatt még az idén fel fogom robbantani, s mely biztosan az átkozott és kárhozatos álszemérem modern, 21. századi levetkőzését, sőt levetkőztetését célozza), hanem nagyokat kuncogva tolta le a gatyáját.

Mi udvariasan elfordultunk, és csak akkor néztünk oda, mikor már nagyon kíváncsiak voltunk, hogy bírja. Jól bírta, kedélyét e megpróbáltatás sem volt képes megtörni. Csak hogy lássák, mennyire nem: Sanyi a művelet végén a jól informáltak tájékozottságával és egy, az életével már leszámolt gladiátor hűvös nyugalmával és unott hangján jelezte neki, hogy hajnalban újabb beöntést kap, sőt utána hoznak infúziót is. Mire Pista bácsi így felelt: „Mondta is az ápolónő, hogy ezzel még nincs vége. Hogy jön még valami. S rögtön gondoltam, hogy nem a Mikulás!”

Sanyi nagyot nézett, mert ő a kéjes örömmel és álmatag álunalommal adagolt információtól azt várta, hogy a kórházi ügyekben járatlan Pistát minimum elaléltassa – de ezt a kedélyes kedélyt semmi esetre sem. (Velem például harmadik nap közölte, hogy nemsokára fél liter vért vesznek tőlem; addigra azonban már kiismertem galád természetét, és csak gúnyosan vigyorogtam rajta, hogy persze, Sanyi bá, persze, te hazug disznó! Aztán mikor tényleg vettek egy cseber vért, erősen elfehéredtem, s utána mindenben alázatosan kikértem az öreg harcos tanácsát.)

Szóval heverünk az ágyban, isszuk a cukrozatlan, büdös teát literszámra (az urológián olyan a teaivás, sőt, teanyakalás, mint ügyvéden az öltöny, vagy tárcában a poén: kötelező), Pista egy jókedvű mártír elszántságával várja a következő beöntést, s közben pikáns anekdotákat mesél, nagyokat csapva a negyedik betegtárs hátára, aki a bekötött infúzió miatt nem tud elfutni; Sanyi a szemét forgatja közben, amiért nem tört meg még mindenki a kórteremben, s újabb borzalmakat eszel ki a rémisztgetésünkre… és ekkor Pista bácsi beönt magába egy újabb fél liter teát, a végén elfintorodik, kiköp, tán még káromkodik is egy kicsit, majd így szól: „Ittam már jobb teát is életemben, a nyavalya törné ki!” Majd egy kicsit gondolkodik, s így folytatja: „De hát nem teadélutánon vagyunk, ugyebár.”

Drága barátaim a gyógyulásban… ilyen betegtársat kívánok Önöknek is: többet ér minden gyógyszernél, mely gyógyszerek amúgy is csak placebóilag hatnak, mint azt Sanyitól és Sanyi óta mindannyian tudhatjuk.

Nagy Koppány Zsolt