Az élet néha igazságtalan – szakirodalomként Kalmár Pál dalszövegét idézhetjük: „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem”. Itt van például a tatai Cseke-tó. Semmivel sem csúnyább, mint a város másik állóvize, az Öreg-tó, Tata városáról mégis mindenkinek csak az utóbbi jut eszébe, az viszi el a show-t. Talán a minden évben néhány napig ott állomásozó, átvonuló darvak tömege, a partján álló vár, vagy pusztán a mérete miatt… Évek óta végzem önkéntes közvélemény-kutatásom, és megállapítottam, hogy az ország bármely szegletében lakó honpolgár még sosem hallott a tóvárosi városrészben található Cseke-tóról.

Pedig látnivaló ott is akad. A tavat három kilométeres sétával járhatjuk körül az úgynevezett Angolkertben, amely 1955 óta természetvédelmi terület. Az Esterházy grófok egykori birtokáról van szó, melyet a 18. század végén alakítottak ki, kastély méretű kerti lakkal. Területén az 1960-as évekig két forrás fakadt (Kék- és Najád-), és a reformkor szentimentális jellegének megfelelően műromokat és egy török mecsetet is építettek hozzá. A feljegyzések szerint 1803-ban Kazinczy Ferenc is ellátogatott a tóhoz, majd huszonnyolc év elteltével, nem sokkal a halála előtt visszatért, és hosszan gyönyörködött a platánsorban. Látogatásainak emlékére 1964-ben faragott kőpadot állítottak arra a helyre, ahol szemlélődött: a műmecsettől néhány méterre, közvetlenül a vízparton.

Most, hogy néhány hétig Tatán időzöm, természetesen többször fölkerestem ezt a Kazinczy-padot – irodalmi zarándokhelynek tekintem. Ahogy üldögéltem, magától értetődően eszembe jutott a nyelvújítás: talán ezen a helyen is kiötlött egy-két új szót Kazinczy… A köztudatban az kering, hogy a magyar nyelvújítás Kazinczy 1831-ben bekövetkezett halálával lezárult, pedig hivatalosan 1872-ig tartott, vagyis a Magyar Nyelvőr folyóirat megjelenéséig. És ténylegesen már az 1770-es években elkezdődött, a testőríró Bessenyei György fellépésével, amikor Kazinczy még csak serdülő fiú volt.

A mozgalom fő célja a szókincs bővítése volt, a nehézkes szavak egyszerűsítése, az idegen kifejezések magyarra cserélése, valamint az egységes nyelv megteremtése. E célkitűzések közül a harmadik napjainkban is fölöttébb időszerű… Bár ez kétes kimenetelű tevékenység, mert a nyelvhasználat bizonyos mértékben önkényes, szeszélyes. Egyes magyarítási javaslatokat készségesen befogad, másokra dacosan nemet mond. Például Kosztolányiék idején kísérlet történt a „társaskocsi” szó meghonosítására az autóbusz helyett – sikertelenül. Megvallom, ezt fölöttébb sajnálom, mert szívesen utaznék társaskocsival, és nem busszal. A telefon helyetti „távbeszélő” kifejezés ideiglenes letelepedési engedélyt kapott nyelvünkben, gyerekkoromban még itt-ott tartotta magát, de végül kitoloncolták. Az az igazság, hogy a szómagyarítás terén Kazinczyék elég alacsony találati aránnyal működtek. A kenguru helyett hiába ötlötték ki azt, hogy „fiahordó górugrány”; a zsiráf nem lett „foltos nyakorján”, a strucc nem „szaladár”, a lajhár pedig nem „restnök”. A szarvasbogár megjelölésére azt találták ki, hogy „agancsár” – szerintem jó, hogy ez is a semmibe hullott.

Akadnak nyelvújítási szólelemények, amelyek módosulva kerültek a mindennapi használatba. Például a „gyújtó fácska” a két tag első szótagjának összeolvadásával lett gyufa. A „dohot hányó növetény” (= meggyújtva büdösen ég) pedig dohány. A „csurrancsepp” eredetileg azt jelentette volna, hogy mellékjövedelem, és ha nem is ebben a szorosan vett értelemben, de szerencsére átment a közbeszédbe.

A kudarcot vallott, elvetélt szóalkotások közül őszintén gyászolom a bicikli kiváltására szánt „egyenbillengészeti körduplány”-t. Valóban, a kezdő bringás egyensúlyozva billeg a járművén, amelynek két kereke van, tehát körduplány. Jó, jó, a később született „drótszamár” is bájos nyelvi öröm, de a „körduplány” még jobban tetszik. Az „egyenbillengészeti” előtagtól eltekinthetünk, de a körduplányt feltámaszthatnánk… A „bicikli” idegenségét kiiktató, méltán népszerű „kerékpár” kifejezést a hivatalos nyelvújítás legvégén alkotta egy kiváló férfiú, Szekrényessy Kálmán.

Zsille Gábor