Könyvheti anzix

Váci utca, Ünnepi Könyvhét, 1978 (Forrás: Fortepan / Kriss Géza)

Ültek a Vörösmarty szobor széles talapzatán, körülöttük nyüzsgés. Ádám sörözött, Enikővel nézték a könyvsátrakat, embereket, mint mozgó hullámokat, a maguk kis szigetéről. A szobor köré ültetett virágágyások elválasztották őket a nagy zajtól, tömegtől, kényelmesen beszélgethettek. De inkább hallgattak, azzal a hallgatással, ami körülvesz két embert, akik kedvelik egymás társaságát.

Enikő örült, hogy a férfinak mégis sikerült kijönnie a Könyvhétre, igaz, lekésett a könyvbemutatóról, amin találkoztak volna, de Ádám inkább csak eltévedt: a kiadói könyvsátorhoz ment a színpad helyett. Végül felhívta mobiltelefonján Enikőt, de addigra a bemutató már befejeződött, folytatódott másik könyvvel és más szereplőkkel a meghirdetett műsor szerint. Azért annak is örültek, hogy megtalálták egymást és a helyet, ahová leülhettek beszélgetni, Ádám egy sörösdobozzal a kezében, Enikő az új könyvvel, amit a bemutató előtt még dedikáltatott az írójával. – Ismerem a szerzőt – mondta Ádám, rápillantva a könyv borítójára – rendezvényen találkoztunk már. Megremegett a keze. – Időnként reszket, nem tudom az okát – mondta szégyenlősen. Enikő arra gondolt, Ádám sokkal stresszesebb munkát végez, mint ő, talán attól. De a férfi egyéb hátterét, családi dolgait csak futólagosan ismerte. A férfi keze viszont szép, egyáltalán, Ádám egy szép ember. Gyönyörködött a mozdulataiban, kezében. – A kezed szép – ennyit mondott, és két tenyerébe vette Ádám balját, azt, amelyik alig láthatóan remegett. Igazából remeghetne attól is, hogy velem van, gondolta. Felelevenítettek régi könyvheti szokásokat, mikor szoktak kijönni, miért, majd jöttek a kedvenc könyvek, írók a felsorolásban.

Eltelt fél óra, Ádámot felhívta valaki. – Kint vagyok a Könyvhéten, de nemsokára indulok – magyarázta a hívó félnek. Enikő még mesélt a holnapi napról, neki dolga lesz itt, találkozója szakmai ügyben, és Ádám akkor már különben sem ér rá. Lefoglalja a munkája, vagy mert egyébként is nehezen mozdul ki bárhova. Talán a kézremegése, vagy amiatt, hogy a boldogság neki az egyensúlyban van. Legalábbis erről leveleztek nemrég Messengeren, kinek mit jelent boldognak lenni? Ádámnak azt, ha az egyensúlyából nem billenthetik ki, azaz minden rendben van körülötte. Enikőnek a munka és a természet jelenti ugyanezt, egy kis hegyi faluban nőtt fel. És munka mindig van, ahogyan a természetet sem kell megvenni, bárhol megtalálja: az ablakban nevelt virágokban, a város körüli erdőkben, vagy szülőföldjén, a hegyek között, ahová időnként visszalátogat az ott élő rokonaihoz.

A sör elfogyott, Ádám lassan készülődni kezdett, Enikő is eltette a frissen szerzett könyvet. Elindultak a könyvsátrak felé, hogy még böngésszenek, ha odaférnek tömegtől

Csanda Mária