Olvas még valaki könyveket? Tette fel a kérdést egyik ismerősöm. Persze teljes elfogultsággal bólintottam, és mondtam, hogy van igény a könyvekre. – Valóban úgy gondolom, hogy van igény, csak az olvasó épp annyira kényelmes lett, mint az egész jelenlegi világ. Szeretjük, hogy könnyű az élet. Most akár rám is förmedhetnének, mondván, hogy az élet nehéz – úgyhogy gyorsan kimagyarázom magam.

Amikor megnyitjuk a csapot, folyik a víz, attól függően, milyen hőmérsékletű vízre van szükségünk, olyat engedünk. Gép mos, takarít, mosogat, szárít, vagyis kiszolgál minket. Már az írás is jóval kényelmesebb, nem kell vigyázni, hogy szépen kanyarítsuk a betűket, az sem baj, ha hibát ejtünk, bármikor javítható. Nem kell hónapokat várni a levélre, napokat a friss hírekre, teljesen ki vagyunk szolgálva, belekényelmesedtünk ebbe az életbe.

Bevallom, minden felsorolt dolgot nagyon szeretek, persze jó szívvel gondolok arra is, milyen volt felhúzni a kút mélyéből a vizet, milyen volt a jegessé fagyott ruhát bent, tűz fölött szárítani, de jobb, hogy csak emlék maradt. Szeretem, hogy van telefon, és elérjük egymást, azt is, hogy mindent házhoz rendelhetek, s úgy gondolom, az olvasó is ilyen. Szereti, ha kiszolgálják. Régen is így volt ez, az író kiszolgálta az olvasót, a színész a nézőt, csak most hozzátársultak bizonyos kényelmi megoldások.

Már nem elég megírni a könyvet, még jót írni sem elég, el is kell jutni az olvasóig, sőt, az olvasó szívéig. Menni kell, vinni a könyveket, átnyújtani, írni bele valami kedveset, váltani néhány szót, adni egy puszit, vagy kezet fogni, mosolyogni. Reklám kell, az sem mindegy, hogy milyen és mikor, mert a kényelem az ingerküszöböt is magasra emelte, nehezebb már elérni, nehezebb érdekesnek lenni. S még ez is kevés, mert mindez csak az emberek egy részéhez jut el; ki kell nyúlni a fiatalokhoz is, amihez az internet a legközelebbi út. Jelen kell lenni a Facebookon, az Instagramon, és ki tudja, még mennyi netes idővonalon, mert ha nem, akkor nem látszik a kötet, s így nem látszik a szerző sem.

Létezik egy úgynevezett irodalmi élet, amit szerintem csak az irodalomban ténykedők hívnak így, ezen belül pedig különböző körök, divatosan: klikkek. Ezeken a körökön belül, mondhatni, ismerik egymást a szerzők, itt mennek a kis vagy nagy csaták, gyűlölködések, játszmák, szerelmek – így volt ez mindig. És persze a körön belüliek mind meg vannak győződve arról, hogy roppant fontosak, még a Nap is az ő hátsójukból fényesedik a világra. Vállon veregetik magukat, néha egymást is. És ezzel be is záródik ez a kör, ahova nem szívesen engednek be senkit. Még a kis körök között is csak ritkán van átjárás, bejutni pedig szinte lehetetlen, akinek nem sikerül, az egy még kisebb kört hoz inkább létre magának.

Az olvasó pedig szépen kimarad. Mit sem sejt az egészről. Az írónak, aki a maga tökéletességéről meg van győződve, gőze sincs arról, hogy Mari néni épp a kötete oldalaiba csomagol uzsonnát Pali bácsinak. Az olvasó egy-egy kedves szerzőjét követi, megveszi a kötetét, lájkolja naponta, és úgy hiszi, hogy csupa melegszívű, kedves ember veszi körül kedvencét. Az író elfárad, annyit kapkodja a fejét, szinte beleszédül, de megírja a könyvet, mert hisz abban, hogy valakinek ő a kedvence, s végül nincs már ereje ahhoz, hogy a könyvet odavigye az olvasóhoz, és mosolyogjon egy őszintét.

Lőrincz P. Gabriella