Megállok Benczúr Gyula Budavár visszavétele 1686-ban című lenyűgöző méretű történelmi tablója előtt a Magyar Nemzeti Galériában. A remekmű nagy ívű kompozíciójának erejével az 1896-os millenniumi ünnepségek óta ejti rabul a látogatót, azóta sugárzik belőle a képalkotás magasiskolája, a müncheni akadémiai szellemben fogant látvány felemelő művészi ereje. De hiszen a remekművek rendeltetése éppen ez: szemet gyönyörködtetni. Aztán a látvány első édes sokkja után előlopakodik, majd szót kér a cselekmény is, mozdulnak az alakok, visszapörög az idő, életre kel az elbeszélő vonal: megelevenedik a történet. És lesz belőle epikus cselekmények következetes sorozata: emblematikus történelmi tabló teljes feltámadásban. A forma észrevétlenül átvezet a tartalomba.

Erről jut eszembe, hogy könyvek esetében is szó lehet valami hasonlatosról, csakhogy épp fordított sorrendben. Ott – nyomtatott műről lévén szó –, elsőre a betűk közt megbúvó ismeretlen cselekmény csigázza fel kíváncsiságunkat; izgatottan pörgetünk a lapok közt, ugrunk előre a címoldalakhoz, hátulra a jegyzetekhez, a tartalomhoz, hogy aztán némi időbe teljen, amíg figyelmet szentelünk a kiadvány arculatának is, ismerkedve annak vizuális vonásaival, tervezői sminkjével; más szóval azokkal a díszletekkel, aminek nem kevés szerepe van döntésünkben, hogy marad-e a kötet továbbra is a stand asztalán, vagy határozott mozdulattal nyúlunk pénztárcánk után. Nem is kérdéses, hogy a kereskedelmi szempontok hovatovább perdöntő jelentőséggel játsszák szerepüket (ezt nem igazán illik bevallani), és bizony sok esetben a könyv etikai értelemben vett (sic!) szerkezeti felépítését könnyelműen kezelvén, el-elsiklik a tipográfiai rendszer iránti elvárások logikus fegyelme.

Mert egy könyv tipográfiai rendje párhuzamba hozható akár egy építészeti mű statikai rendjével is, amit szemléletes példával illusztrálnék. Tekintsünk távolról egy hídra, amely folyón ível keresztül és két tartópilléren áll. Ezek közt feszül maga a szerkezet teste, példánkban legyen ez a kiadás célját szolgáló regény maga. Az első pillér a könyv elején fellelhető címnegyedben feltüntetett információkat hordozza, vagyis rendszerint azokat a neveket, akik a mű létrejöttének szellemi megteremtői (szerző, fordító, illusztrátor, fotográfus, bizonyos esetben: szerkesztő és a kiadó emblematikus megnevezése). A második pillér a könyv végén azokat a tudnivalókat tartalmazza, amelyek utalnak a kötet technikai kivitelezésében résztvevők adataira (kiadói és műszaki névsor, címek, elérhetőségek, kivitelezési anyagok megnevezése, azonosító szám stb.). Ez így egy helyes egyensúlyi állapot. Ám sajnos gyakori melléfogás, hogy a nyomtatvány propaganda képességeit kihasználva a második pillérre illő elemeket is előrehozzák önreklámozás céljával, árulkodva ezzel arról is, hogy bár fontos lehet a könyv, de annál is fontosabb a kiadó. Így eshet meg, hogy a híd első pillére az információk halmazától vastag elefántlábbá dagad, míg a kötet vége szánalmasan elgyengül a „kivezető” adattár hiányában. Mondhatjuk: a tipográfiai befejezés szó szerint a levegőben lóg. Ez a megoldás ráadásul még azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a kiadó nem tartja egyenértékűnek a kötet keretein belül annak elejét és végét. (Megjegyzem: lapkiadás esetében elfogadható ilyen eljárás, de könyv esetében nem indokolt.) Végül megszületik a tipográfiai torzszülemény, a kellemetlen aszimmetria állapota, és mint ahogy az a valóságban is megtörténne a híddal, a könyv esetében is tapasztaljuk: a mű egyensúlytartása összeomlik. Mennyire irritáló egy olyan megoldás, amikor a támogatók (szponzorok) – akik főként anyagi viszonyban vannak a kiadvánnyal – előbb bukkannak fel az olvasó szemei előtt, mint egy olyan cím, hogy: Michelangelo – Szonettek. Persze, azért némileg megnyugtató, hogy Michelangelo szonettjeinek már az eléjük tolakodó telefon és fax-számok sem tudnak igazán ártani.

Árkossy István