Könyveink eladása

A költőt időről időre meghívják a legkülönfélébb helyekre, hogy ott a legkülönfélébb alkalmakból a legkülönfélébb témakörökben szerepeljen. Szögezzük le: ez jó. Legalábbis én úgy vagyok vele, hogy alapjáraton örülni kell annak, ha manapság bárki kíváncsi egy költőre, és fontosnak érzi megszólítani. Éppen ezért minden felkérésnek igyekszem eleget tenni.

Az előző mondat hangsúlya két szóra is eshet: minden és igyekszem. A szóba jöhető értelmezésekből a minden itt azt jelenti, hogy nem kizárólag pénzes szerepléseket vállalok, hanem adott esetben teljesen ingyen is megyek. (Olykor még az útiköltséget is saját zsebből állva.) Igen, tudom, hogy eme tulajdonságommal különös állatfajnak minősülök. A honorárium nélküli felkérésekre vagy szociális érzékenységből mondok igent, vagy pedig azért, mert egy olyan témáról kérnek előadást, ami a szívügyem. Minden költőnek vannak szívügyei, a fene egye meg; egyszer még az áldott jó szívünk miatt megyünk tönkre. És bizony olyan is van, hogy mezei kalandvágyból tartok ingyen előadást – mert olyan településre hívnak, ahol még nem jártam, és a fellépésemet apropónak tekintem arra, hogy felfedezzem azt a vidéket. Olyankor többnyire kiveszek egy szállodai szobát a helyszínen, és néhány napot ott töltök, jelentősen fokozva ezzel kirándulásom ráfizetéses jellegét. (Másfelől két városnézés között, a szállodai szobában a fizetős irodalmi munkáimat végzem, tehát annyira mégsem negatív a számviteli mérleg.)

A másik lehetséges hangsúly az igyekszem szóra esik. Ez úgy értendő, hogy a költő még ha akar, sem mondhat igent minden felkérésre, mert azok nem egyenletesen, hanem Murphy-módon jönnek. Heteken keresztül nem történik semmi, a költő tétlenül áhítozza a rivaldafényt, és már azt hiszi, hogy neki végképp annyi, a kutya sem kíváncsi rá, örökre kiment a divatból – s akkor hirtelen egyszerre három felkérő e-mail is érkezik. Apró szépséghiba, hogy a háromból kettő ugyanarra a napra hív, két különböző kelet-magyarországi városba, a harmadik pedig másnapra, de egy nyugat-dunántúli helyre. Vagyis a gépkocsival nem rendelkező költő a három szereplésből csak egyet vállalhat el. A másik Murphy-módozat, hogy ha hétfőn elvállalok egy honorárium nélküli előadást szombat estére, akkor két nappal később, szerdán befut egy telefonhívás, hogy S.O.S. beugróként menjek fellépni egy másik helyre szintén szombat este, nettó hatvanezer forintért… Olyankor nemet mondok, mert a bennem lakó úriember nem engedi, hogy vécét csináljak a számból, és lemondjam a két nappal korábban elvállalt ingyenes szereplést.

Ha a szervezők sikeresen felkérték a költőt, kezdetét veszi a plakátkészítés. Ez egy keserves folyamat, amelynek során az igényesebb költő eredménytelenül próbálja kijavíttatni a helyi erők által elkövetett helyesírási és tördelési hibákat. Tapasztalataim szerint öt elkészült plakátból legfeljebb kettő vállalható.

Egy költői est bájos sajátossága, hogy a legvégén a poéta megpróbál eladni néhány példányt azokból a műveiből, amelyek évek óta eladhatatlanul állnak a könyvesboltok polcain, vagy már leselejtezve visszakerültek a kiadó raktárába, és ott porosodnak. (Ingyenes szereplésünk esetén az eladásból szerzett bevételt tekintjük fellépti díjnak.) Legtöbbször az történik, hogy a költő az előadása előtti napon berohan a pesti kiadójához, hogy a saját visszáru könyvéből vásároljon egy adagot, szerzői kedvezménnyel.

Murphy mester hatalma itt is érezhető. Mivel nincs kocsim, a szerzői estjeimre mindig vonattal és/vagy kerékpárral járok. Amikor a könnyebb poggyász érdekében csak öt-hat példányt vittem a könyvemből, a hallgatóság valamennyit elkapkodta, és legalább további tizenötöt el tudtam volna adni. Okultam az esetből, és a következő fellépésemre húsz példányt vittem, jól megizzadva – ám akkor egyetlen vevőm sem akadt, a teljes árukészletet cipelhettem haza. A legközelebbi alkalomra megint csak öt kötetet vittem – az emberek szabályos közelharcot vívtak értük, és azt mondták: „Művész úr, hát miért nem hozott többet?”. És így tovább, sok éve, állandó balfácánként. Végül kiszámoltam: ha még négyszáz példányt eladok, a pénzből vásárolhatok egy használt autót, amelynek a csomagtartóját telepakolom a kiadóimtól elkunyerált remittenda könyveimmel. Akkor majd reszkethetnek a pályatársak: az egész országot beterítem.

Zsille Gábor