Múlt kedden azt mondta nekem egy pályatársam, akit egyébként meglehetősen kedvelek, hogy X. Y. új, ünnepi könyvhétre megjelenő könyvének három hét múlva lesz a bemutatója, és ha van kedvem, eljöhetnék közönségnek. Tudok a könyvről, feleltem, ugyanis én szerkesztettem. Mire a pályatársam: „Hű, akkor neked kötelező ott lenned!”

Ez bizony ironikus – ilyen a szerkesztők sorsa. Egy borítótervezőnek soha nem mondják, hogy muszáj elmennie az általa tervezett könyv bemutatójára. (Jelzem, csaknem három évtizedes pályám során még soha egyetlen könyvbemutatón nem láttam az adott mű borítótervezőjét.) A nyomdászt sem szólítják fel, hogy azért legyen jelen egy irodalmi esten, mert a kötet nyomtatásához ő állította be a gépsort. Ellenben a szerkesztőtől elvárják, hogy jelen legyen – na persze nem a színpadon, hiszen ott nem jut neki hely, elvégre ő csak egy alantas lény bármely szerzőhöz képest, hanem valahol a nézőtéren meghúzódva, a hátsó sorok egyikéből figyelve a rivaldafényben fürdőzőket. Tapasztalataim szerint húsz könyvbemutatóból talán kettőn hangzik el a színpadon a szerkesztő neve, vagyis legfeljebb az esetek tíz százalékában említik meg (egy mellékmondatban, futólag) azt az embert, aki sok munkaórán keresztül gondozta a művet, a szöveg fölé görnyedve.

Tulajdonképpen értem én, miféle logika, milyen reflex mentén várják el egy szerkesztőtől, hogy jelen legyen az általa nyomdába segített könyv estjén – de ez akkor is butaság. Egy vadonatúj könyvet nem a szerkesztőjének kell bemutatni, hiszen ő már ismeri, méghozzá a Föld nevű bolygó összes lakója közül a legjobban, legbehatóbban. Egy könyvújdonságot az olvasóknak kellene bemutatni, és nem a szerkesztőjének. Ám mivel olvasók csak elvétve vannak (és ebben semmi személyeskedés nincs, hiszen tök mindegy, ki a szerző), mivel az olvasók jó esetben is csak lézengenek, ezért a könyvbemutatók közönségét kényszerűen a könyv készítőiből, a kiadó munkatársaiból és a pályatársakból verbuválják. Utóbbiak vagy azért ülnek be a nézőtérre, mert a szerző barátai, és kollegiálisan-szolidárisan viszonyulnak hozzá, vagy pedig önös számításból – most ők alkotnak közönséget a szerzőnek, de ha majd fél év múlva nekik jelenik meg új kötetük, akkor a szerző lesz az ő közönségük.

Ismétlem, egy könyvbemutatón nem a szerkesztőnek kellene közönségként ülnie, hanem az olvasónak. Ne áltassuk magunkat: a másfél milliós Budapest irodalmi közönsége néhány tucat, jó esetben kétszáz ember. Ők vándorolnak állandó körforgásban rendezvényről rendezvényre – mindenhol ugyanazokat az arcokat látni, és nem mellékesen mind nyugdíjas korú. Akivel hétfőn este a Magyar Napló könyvesboltjában beszélgetek a kötetbemutató végén, az másnap este rám köszön a MOM Központban, a Hitel folyóirat lapszámának bemutatóján, két nappal később pedig viszontlátjuk egymást a Lengyel Intézet estjén… Aki ma előttem ül a PIM Lotz termében, az másnap mellém kerül a Benczúr Házban és így tovább.

Mivel olvasók híján kiadói emberekből és pályatársakból toborozzuk a miniközönséget a könyveink bemutatójára (kínunkban ezt úgy szoktuk mondani, hogy „tömeget alkotunk”), ezért vásárlóink sincsenek. Sőt, vevőből még kevesebb van, mint közönségből, hiszen a kiadó munkatársai hivatalból ingyenpéldányt kapnak, a pályatársak pedig arra számítanak, hogy tiszteletpéldányt adunk nekik. Vagy recenziós példányt, aminek az az előnye, hogy akkor valamelyik folyóiratban megjelenik egy írás a könyvünkről, és ez elméletileg reklám. Gyakorlatilag nincs reklámértéke, lévén, hogy a folyóiratokban megjelenő recenziókat szintén csak a pályatársaink olvassák…

Tömören, van egy mesterségesen, azaz állami támogatásokból, azaz közpénzből életben tartott rendszer. Mindig az az érv, és ezt oly szívesen mondogatjuk, hogy azért kell életben tartani, mert az irodalom és a kultúra közügy. Evidens, hogy az, magam is vallom. Csak hát ironikus, hogy a közügyből éppen a közt nem látni, a közönséget. Belülről inkább magánügynek látszik.

Zsille Gábor