Nagyapám citerán játszott, a húgom fuvolista, sógorom hegedűművész. Talán innen a kottatartó. (Illetve később látni fogják, hogy még miért van szükség erre az elmés találmányra/szerkezetre.) A könyv meg? Nos, a könyv minden (és mindenhonnan). Szinte kényszeresen (sőt: betegesen) (sokat) olvasó vagyok.
Olvasok otthon a tévé előtt, a laptopnál ülve, a konyhaasztalnál, a kocsmaasztalnál és a fürdőszobában. Olvasok a lányomnak, a fiamnak, olykor felolvasok a feleségemnek. Barátaimat rendre remekül sikerült írásokkal szórakoztatom – csak ritkán a sajátjaimmal. Olvasok a munkahelyemen, ahol a napi sajtóval percek alatt végzek (ez persze nem csoda), és végre újra könyvekkel foglalkozhatom. Vezetés közben hangoskönyveket hallgatok, és ha nincs más, elektronikus kütyükről falom a betűt. Olvasok a villamoson is. Gyarló vagyok – és őszinte: nem érdekelnek a piacra igyekvő nyugdíjasok, bevágok eléjük, lehuppanok a büdös székek valamelyikére, és már nyitom is ki a könyvet. De ha muszáj, olvasok fél lábon állva, mások vállán, és ha sokan vannak, az ablakon át, miután a könyvet tartó kezemet kívülről a szemem elé igazítom. Ha véletlenül nincs nálam könyv (ami azért ritkán fordul elő), beleolvasok utastársaim és felebarátaim könyveibe. (Nem tagadom, olykor sokkot kapok. Ritkábban viszont gyönyörködöm – és gyönyörködni jó.)
Néha viszont megrémülök. Hát mikor élünk, atyuska?, kérdezem magamtól. Ilyenkor, bátyuska, válaszolok aztán, ilyenkor! Na de, okoskodik tovább ez az idegesítő belső hang, amit gondolom, mindannyian jól ismernek, elvonva figyelmemet az éppen olvasottakról, mi értelme van az egésznek?! Pénzt, ugye, nem keresel vele, okosabb… hát, ha leszel is, gyakorlatba átültetni nem tudod a tanultakat, ez eddig soha nem sikerült igazán… és (valljuk be) alighanem pótcselekvésről van szó – szúr oda egy freudosat alattomban.
Ugyan, hessegetem el, dehogy pótcselekvés! És hogy mi az értelme? Maga az olvasás! Annak öröme, satöbbi. De te ezt úgysem értheted. Ettől elhallgat a kis mocsok, de csak rövid időre.
Na, igen, de romlik a szemed, vágja ki aztán diadalmasan. Majd mérlegelve, hogy elbírok-e ennyit (és eldöntve, hogy már hogyne bírnám el), kivágja: És mi lesz, ha megvakulsz?
Ettől viszont megdermedek. Nem szeretnék megvakulni. Aligha engedhetem meg magamnak, hogy felolvasson nekem valaki, mint Borges úrnak vagy Pósalaky úrnak, ha elveszítem a szemem világát. Jaj, jaj, jaj! És akkor már kottatartóra sem lesz szükség, mint most, midőn olyasmit (na, ez a pótcselekvés!) végzek olvasás közben, amihez mindkét kezemre szükség van – például dolgozom, ugye.
Gyorsan újraolvasom tehát a Johnny háborúját Dalton Trumbótól, és megnyugszom: van rosszabb a vakságnál. Édesjóistenem, mennyivel rosszabb dolgok vannak a vakságnál… És ő, annak a könyvnek a főszereplője, Johnny is él, ha máshol nem, fejben, agyban, a gondolataiban.
Na de ha tényleg mégis megvakulok?, zsugorodik össze bennem a bátorság, és ad teret az egzisztenciális aggodalomnak. Akkor… keresem a választ… akkor majd nyugodtan újraolvasom mindazt, amit eddig – fejben.
Az sem lesz utolsó mulatság.

Nagy Koppány Zsolt