Könnyezem

Ne is mondják, tudom én jól, hogy a cím úgy hangzik, mint valami csöpögős-szépséges-szívmelengető-gyomorforgató olasz sláger a hatvanas évek táncdalénekeseinek a torkából nyögettetve: In ginocchio da te, Térden állva jövök (megyek?) hozzád, de említhetnénk még százat, ezeret, ahogy Petőfi Sándor mondta volt a Vasuton című versében.

De közben mégsem az. Egyszerűen – és keresetlenül – én tényleg könnyezem mostanában. Literally. De, hogy még rosszabb legyen: csak jobb szemre. Jobb szemmel. A bal rendben van, köszike. De a jobb, hát az nincsen.

Namármost ez rendkívül kellemetlen.

Az ember hosszú élete során lát egy csomó öregembert, akik a hősi múltat felemlegetve elkezdenek könnyezni. Aztán lát egy csomó öregembert… akik csak úgy, maguktól, au naturel elkezdenek könnyezni. De még ezek a rozoga öregemberek is mindkét szemmel könnyeznek. Nem így én. Azt sem tudom, hogy álljak, hogy bohócarcomnak a kevésbé könnyezős fele mutatkozzék. Nyilván mindig oldalt állok, mint a harmadik ajtónálló hálátlan szerepét kapó színészpalánta (növendék!) az egyszeri Shakespeare-darabban.

De akkor is… rettenetesen kínos jelenetekre kerül sor. Lássuk csak.

Elmegyek felolvasni, mert voltak olyan kedves emberek, akik meghívtak, sőt – máig sem értem, miért – még fizetnek is ezért. Hát naná, hogy elmegyek! Ilyenkor tudom, a közönség kegyeit keresni soha nem lehet eléggé, ezért sok, féloldalra fordított fejű, Pierrot-maszkulatúrás kacsintgatás után (kikacsintok nekik, ősi írói szokás szerint, értik, ugye) jelzem a kedves közönségnek, hogy itten bizony vidám szövegek lesznek olvasva szakmányban, ún. kacagtatási céllal, melyből sok is kevés. Hiszen olyan randa az élet, miegyéb, ha arra az egy órára, amíg én szórakoztatom őket, elfelejtik a hitelt, a mindennapi gondot, már nem jöttem hiába.

Mondok is ilyen előhumoros dolgokat, úgyszólván előmelegített humort applikálok, oldási céllal, nem kímélem saját személyemet, ez mindig működik, az emberek szívesen nevetnek máson, akkor meg miért ne. Olajozódnak a kacagóláncok. Lassan elközelg aztán a felolvasás pillanata. Felállok, és ekkor, sajnos, teljes mértékben és testi valóban szembe kell fordulnom a közönséggel, így nem tudom elrejteni szemem ragyogását, mi több: könnyben csillogását. Könnybe való lábadását.

Elkezdek valami vicceset, és közben folyni kezd a (pontosabban nem áll el a korábbi) könnyem. A közönség viszont már berendezkedett nevetésre, felvette a nevetőpózt, kényelmesen hátradőlt, hogy akkor mostan jól kikacagjuk itten együtt ezt a kicsi szerzőcskét.

Hm, a szöveg valóban elég vicces, néhol hahota is fakad a sorok között. (Mármint a közönség sorai és a szöveg sorai között egyaránt.) Igen ám, de ekkorra a közönségi népek elkezdik észrevenni, hogy az én szememben (oké, csak a jobb szememben, de ez akkor rajtam kívül senkinek nem tűnik fel!) könnyek gyülekeznek. És hát teljesen összezavarodnak szegények.

Hiszen ugye itt van egy vicces szöveg, itt áll egy viccesen kinéző szerző, minden adva van tehát a jóízű röhögéshez, és akkor tessék, a szerzői testinstrukció az, hogy… sírjunk. Rögtön elhal a kacaj, az emberek elkezdnek bólogatni, és érteni vélik, hogy a vidám felszín alatt milyen tragikus mélység rejtezik. (És valóban és tényleg.) Persze, a cél nem ez, hanem a hahotafakasztás, ezért aztán egyre kétségbeesetten próbálkozom, éppen hogy le nem esek a színpadról a kedvükért, csak kacagjanak már. A könnyem ekkorra viszont: spriccel. A közönségek meg csak néznek, nagyerős sajnálattal és szimpátiával, hogyaszongya, ne csinálj már hülyét magadból, írókám, hiszehásze pontosan lássuk mi, miféle tragikai álláspont van itten felskiccelve azonmód, vagyis ezenmód. Nyugodtan sírjál csak, sírunk veled mi is. Fecseg a felszín, hallgat a mély. Vicc a tetején, tragyődia az alján, ahogy Übü papesz mondta volt.

Én persze kétségbeesetten próbálok jelzéseket adni, hogy heló, emberek, itten a könnyek ellenére továbbra is vicceskedési fennforgás van ám, de pontosan úgy nézek ki, mint egy elhagyott szerelmes, akihez mégiscsak visszajött a nője/pasija paprikás krumplit enni, és már törli is le a könnyeket és mosolyog (és persze terít, tálal), vagy a kisgyerek, aki leejtette mindkét gombóc fagyiját, sírt egy öblöset, de már látja, hogy anyuci vesz neki másikat, ezért a könnyek között mosolyogva vigyorogni kezd. (Mivel egyébként is kezdek úgy kinézni, mint egy jóllakott óvodás, ez a hasonlat nagyon fájt, önértékén túl is! Just sayin’ to myself.)

Hát így állunk ezzel a fránya könnyezéssel.

Olykor beszélgetés közben is elkezdek sírni, mikor éppen gonoszul kitárgyalunk valakit, hát szóval látni kéne a beszipartnereim arcát ilyenkor… vagy midőn órát, előadást tartok a cinizmusról, és egyszer csak, tádám!, könnyezni kezdek, mint Szent Pál az oláhokat.

Voltam én már mindenféle doktoroknál, de azok mindig mindkét szemre ajánlottak gyógymódot… arra, hogy miért csak az egyik (!!!) könnyezik, senki nem tudta a választ. Mindenesetre bőszen átmosták a könnycsatornámat, aminél kellemetlenebb látvány (mikor közelít egy vastag tű a szemünkhöz) és érzés (mikor a befecskendezett sóoldatot, ami fene tudja, hogy kerül a torkunkba: nyeljük) nincs is, de gondolták, ha már odamentem és raboltam az idejüket, érezzem csak a szeretetet, törődést és szakértelmet, nesze neked, büdös beteg! Többet tehát inkább nem megyek.

De akkor mit lehet tenni?

Azt hiszem, bele kell nyugodnom, hogy ez a féloldali/Pierrot-/Janus arcú könnyezés bizony Isten büntetése. Egész életemben egy megveszekedett, cinikus mocsok voltam, akinek semmi nem volt szent, és ha máshol nem, otthon, este a takaró alatt gonoszul röhögtem mindenkin, és irtózatos élceket eszeltem, sőt faragtam ki gyarló embertársaim-b/r-ól. Pompás évek voltak, pompás szórakozás! De sajnos most eljött a törlesztés ideje. Könnyezni fogok tehát fél szemmel legalább annyi ideig, amennyi ideig cinikus barom voltam, és mire ez az idő lejár, bele is csorgok (értik, ugye) a vénemberkori könnyezésbe. De akkor legalább fölbuzognak majd a balszem kútjai, és végre tényleg sírni fogok (de rendesen) örömömben.

Nagy Koppány Zsolt