Ez az első írásom ebben az évben – és ebben a házban. Az előbbi nem annyira érdekes, az utóbbi viszont annál inkább. Több mint tizenkét éve költöztem legutóbb, akkor pedig, legalábbis emlékeim szerint, nem foglaltam írásba a maradandó élményt. Most ez nem maradhat el, még ha csak röviden is, távol wifitől és térérőtől – még nem tudom, hogy jutnak el e sorok a szerkesztőhöz, de mi konok és makacs népek sose adjuk fel, tudjuk jól.

A költözés roppant mókás folyamat, már ha úgy állunk hozzá. Persze megértem azokat is, akik úgy gondolják, hogy a hurcolkodás maga a pokol, és együtt is érzek velük, de azért bátran ki merem jelenteni: fele- s egész barátaim, költözni módfelett szórakoztató.

Itt van rögtön a bútorszállítás kérdése. Helytakarékossági és cipelési szempontból is célszerű a bútorokat szétszedni. (Csak jelzem: a szétszedhetetlen bútorok csillaga még a múlt században leáldozott, komoly ember csakis csapokkal-csavarokkal össze- és szétszerelhető szekrényekkel, asztalokkal, ágyakkal dobja fel lakása komfortját.) Persze a célban aztán össze is kell szerelni, tehát a kihívás és az öröm kétszeres. Aki szeret legózni, a költözést is imádja. Nem beszélve arról a barkóba szerű társasjátékról, amelyben a költözködők mindegyike tippelhet, vajon melyik bútorból maradt ki az a biszbasz, és ugyan mi lehetett a funkciója. Továbbá különböző fogadásokat lehet kötni arról, hogy a szétszedés előtt íróasztalként szolgáló bútorból újbóli összeszerelése után vajon mi lesz: ruhásszekrény vagy cipőtároló?

Nem kevésbé viccesek a testünk változásai. Két hét költözködés alatt mintegy négy kilogrammal lettem könnyebb – ennyi idő alatt ily súlyfeleslegvesztést a legdrágább fitneszklubokban sem sikerült volna produkálnom: ingyen lettem egészségesebb, hurrá! Azt is örömmel konstatálhattam, hogy bizonyára diabéteszben sem szenvedek, hiszen a számtalan, de szinte elhanyagolhatóan apró hámsérülésem mindegyike viharos ütemben gyógyul.

És ne feledjem a költözés kulturális vonatkozását. Ugyanis sorra kerülnek elő olyan könyvek, amelyek az utóbbi bő évtizedben valamiért a háttérbe húzódtak, vagy csak egyszerűen megfeledkeztem a létükről. Üdítő, sőt: szívmelengető érzés felütni némelyiket.

Feledésbe merült például Maurice Benyovszky, azaz Benyovszky Móricz naplója. Régebben gyakran forgattam: nem egyszerre olvasandó mű, legalábbis számomra. A gróf kitűnően ismerte és használta kora francia nyelvét, s bár nem ritkán szótárhoz kellett folyamodnom a szöveg megértéséhez, mégis nagy élvezettel rágtam át magam a naplón, s uralkodtam képzeletben a szerzővel együtt a különféle fekete törzsek fölött.

Talán vaskossága miatt – négy-öt verseskötet is elfér a helyén a polcon – tettem mellékesebb helyre Murakami Haruki regényét, a Kafka a tengerpartont. Pedig fontos könyv – már csak azért is, mert e regényből szereztem tudomást a retek dinszteléséről, ami, lássuk be, alapvető gasztronómiai lelemény.

Máshonnan került elő egy japán nyelvkönyv. Harminc-egynéhány éves korára lapjai rendesen megsárgultak, fedele több helyen megkopott. Japánul ugyan sosem tanultam meg, a könyvet mégis magammal hordoztam minden lakhelyemre. Ereklye talán, ami arra emlékeztet: nem baj, ha esetleg nem jársz sikerrel egy ügyben, ha legalább megpróbáltad.

Végül pedig. Egy szintén megsárgult papírú könyvet pedig a mosdóba költöztettem ideiglenesen – régóta halasztgatom az elolvasását. Nagyobbik lányom meglelte, és vacsora közben erre fel is hívta a figyelmem:

– Találtam egy könyvet a mosdóban.

– Tudok róla, én vittem be – feleltem.

– Az Új Atlantiszt.

– Igen.

Kisebbik lányom felfigyelt, kicsit tűnődött, majd feltette az év kérdését:

– Ujjatlan tiszt? És hogyan tiszteleg?

Boldog új költözést évet kívánok!

Király Farkas