Ha valaki azzal a kérdéssel fordulna hozzánk, hogy kíváncsiak vagyunk-e, mi lesz majd a halálunk után, hogy milyen lesz a világ nélkülünk, valószínűleg sokan mutatnánk élénk érdeklődést. Vagy nem annyira látványosat (merthogy mi személyesen, ugye, sosem halunk meg), de azért, ha filmet vetítenének, óvatosan belepillantanánk egy-két jelenetbe. Megnéznénk, hogy mi lett a házzal, ahol éltünk, kik lakják, mivel foglalkoznak utódaink, ismerőseink, mivel közlekednek, hogyan alakult a városkép, működnek-e a törzshelyeink, és milyen eseményeket hirdetnek a plakátok éppen. Persze, az is érdekelne, hogy még mindig ugyanazokkal a gondokkal küszködnek-e az emberek, hogy hasonlítanak-e ránk. És a helyek vajon őriznek-e valamit az egykori arcukból, varázsukból? Ha valóságosan végigsétálhatnánk az utcákon, ismerősek lennének-e az illatok?

Nos, jelentem, e sorok írója még nagyon is életben van, és (egyesek örömére, mások bosszúságára) egyelőre nem is szándékozik távozni a földi létből – mégis megtapasztalt valami hasonlót. És hogy hihetőbb legyen, el is rugaszkodik ettől a távolságtartó harmadik személytől, úgy fogja elmesélni.

Nem túlságosan régen, még ezen az őszön alkalmam volt eltölteni néhány napot fiatalságom egyik helyszínén, Kolozsváron. A hirtelen rám szakadt örömtől posztoltam is egy fotót a közösségi médiában: állok a Sétatér közepén – és nagyjából ennyi. De csak nagyjából és első látásra, mert hát a parkon van a lényeg, a rozsdásodó faleveleken, az elképesztő tágasságon, a szinte hihetetlen természetes, élő téren a zsizsegő város belsejében. És persze azon, hogy éppen itt, éppen most jelen lehetek, újra része ennek a világnak, mint aki idetartozik, ó, kedves Sétatér, hadd tartozzam ide egy kis ideig ismét. Ahogy a kép keringeni kezdett az éterben, több és egyre több ismerősöm szólt hozzá vagy szólított meg személyesen, a közös pedig az volt, hogy igen, az ifjúság, az ifjúságuk…

Egyik este elmentünk egy Góbé kocsmakoncertre, és mivel nem készültünk arra, hogy előzenekar is lesz, pontosan érkeztünk. Az első fellépő egy fiatal előadó volt, Szeder; életvidám, felszabadult dallamok és szövegek töltötték be az alagsori termet, és a hallgatóság is igazodott mindehhez életkorban és hangulatban egyaránt. Arra gondoltam, hogy ha bő húsz évvel ezelőtt lennénk, akkor én is itt lennék (nem úgy, mint most, kilógva a sorból, hanem teljes joggal), ismerném a dalokat, táncolnék, és valószínűleg lenne pár barátom és félismerősöm is a parketten. Valahogy úgy éreztem, mintha ránéznék az egykor volt magamra.

Aztán jártuk a várost, számolatlan kilométereken keresztül, néztük a felújított homlokzatokat, a modern villamosokat és trolikat, az éjszakáig is nyitva tartó beülős helyeket, új kávézókat, éttermeket, könyvesboltokat, és főleg a színházat, ahol éppen egy fesztivál keretében jó néhány értékes előadást megnézhettünk: A székeket, a Rokonokat, a Rómeó és Júliát… Az utcákon haladva legtöbbször izgatott beszélgetések foszlányai jutottak el hozzánk. És találkoztunk régi barátokkal, ismerősökkel, néhányukkal véletlenül, másokkal tervezetten. Nem tudom, mi van Kolozsváron – de ahogy a város ugyanolyan fiatal maradt, az emberek sem öregedtek egy szemernyit sem. Kicsit mosolyogva magamban, arra jutottam, hogy valószínűleg azért ilyen fiatal a város, mert olyan sok generáció hozta ide, mutatta meg neki a saját ifjúkorát.

A felújítások, frissülések mögött és mellett azért sok minden vissza is vezetett az egykori ittléthez is. Apró nyomok, részletek, fuvallatok, sőt szelek (Kolozsváron bármikor fúj a szél, és nem viccel), de még a megázás is ismerős volt, szinte meghatóan nosztalgikus. Ahogy az is, hogy most is éppen nagy felújítások folynak több fontos utcában; ezt is visszatérően és megbízhatóan tudja hozni Kolozsvár. Az emlékek érkezésével a hiányok is megképződtek: az egykori barátok után maradt üresség, akik már nem itt fiatalok, de azért szerencsére legtöbbjük még megtalálható itt-ott a világban.

A Sétatér nem sokat változott, jó ötlet volt onnan kezdeni a túrát. És megnyugtató volt vissza-visszatérni is oda egy-egy újabb vissza a jövőbe-kanyar után, az Új Zrínyiász-poént sem kihagyva. Tudatosan nem vizsgáltam meg minden régi helyszínt (a kedvenc Galilei utca is kimaradt ezúttal), ám az összkép azóta is itt működik bennem, szinte tudni vélem a részleteket. De a lényeg mégis a történeteken van: a régieken, amelyeket most kicsit átmostam a jelenen, és a mostaniakon, amelyek az ismert szereplőkkel ugyanonnan, az újakkal meg már innen folytatódnak.

Farkas Wellmann Éva