Muschong Jakab, miután az inas átvette felöltőjét, kalapját és sétapálcáját, előbb rágyújtott, és csak azután foglalta el helyét az asztalnál a cimborái között. Kora este volt, a hangulat éppen csak formálódott, konyakot már ittak, de pezsgőt még nem, a hölgyek pedig egyelőre a színpadon táncoltak, nem az asztalon.

– Ugyan miért lógatod az orrod? – kérdezte Jakabtól Eduárd nevű fűrészáru-kereskedő barátja. – Hazaküldünk, ha így folytatod! – tette hozzá.

– Á, semmiség. Csak annyi, hogy az új megyei főorvost szeretném visszakergetni oda, ahonnan jött.

– Te is?

– Miért, még kicsoda?

– Majd elmondja Franzi, azt ígérte, ma benéz. De halljuk csak, mi a bajod ezzel a derék regáti doktor úrral?

– Honnan is kezdjem… Nemrég történt, hogy Krassó-Szörény vármegye egészségügyeinek az élére kineveztek egy Theodorescu nevű főorvost. A főorvos úr az új ország túlsó feléből, Dobrudzsából érkezett. Működését azzal kezdte, hogy itt mindent elmaradottnak, elhanyagoltnak, piszkosnak és rendetlennek talált. Ezt mindenki tudja. Hozzá is fogott múlhatatlanul sürgős, korszerű újítások foganatosításához. Na de milyenekhez!

Első intézkedései közé tartozott az, hogy az orvosok és a gyógyszerészek hivatali esküjét nem volt többé hajlandó az illető felekezetek lelkészeinek jelenléte és közreműködése nélkül elfogadni. Úgy mondják, hogy Párizsban szerezte orvosi oklevelét, valószínű tehát, hogy ezt is ott látta. Ő hozta be azt az újítást is, hogy az orvosok látleleteket és egyéb bizonyítványokat csak a páciens írásban benyújtott és felbélyegzett kérelmére adhatnak ki. Ez nyilván és kétségtelenül hozzájárul az orvosi tekintély emeléséhez, ha azt más módokon nem sikerülne megszerezni.

Jakab a lokál titkos rejtjeleivel mutatta a főúrnak, hogy jöhet egy újabb palack konyak, majd folytatta:

– Hogy ez is párizsi tanulmányainak folyománya vagy sem, nem tudni, de ő volt az, aki erélyesen óvást emelt, természetesen a közegészség nevében, a közös fürdés ellen, azzal az indokolással, hogy városunk közönsége ehhez még nem eléggé érett. Nyilvánvalóan más a helyzet Dobrudzsában, ahol a techirghioli nevezetes iszapfürdők közös használatánál szemtanúk állítása szerint a testekre kent iszap az egyedüli fürdőöltöny, amit használni szoktak. Bár lehet, hogy áthelyezése előtt ott is rendet vágott főorvos úr őméltósága. Eddig rendben is volna, más világból érkezett, és nyakunkra hozta magával a bürokráciát. De a szamárságai miatt nincs kedvem elveszíteni egyetlen fillért sem…

– Banit! Egyetlen banííít! – kiabálták többen.

– Azt, egy banit sem – nevetett Jakab –, egyetlenegyet sem. Szóval. A téglagyárunkban nemrég meghalt az egyik munkás. Ott bent, a telepen. Gyanús volt, ezt senki nem firtatta, minden szükséges intézkedést megtettünk, senki nem akarhatja, hogy a dolgozói meghaljanak. Másnapra a górcsövi vizsgálat megállapította a koleragyanú alaptalanságát.

– Kolera? Hol? Hogyan? – kérdezett bele a csevegésbe némi pánikkal a hangjában a frissen megérkezett Franzi.

– Theodorescu fődoktor fejében, barátom – felelte Jakab, majd folytatta. – A vizsgálat eredményének dacára ez a csökönyös szamár továbbra is fenntartotta a telep teljes elzárását. Több mint ezer emberről beszélek. Majd, amikor meggyőződött arról, hogy valóban nincs koleraveszély, mindenféle írásos alakisághoz kötötte a zár feloldását. Apám próbált vele szép szóval megegyezni, de amilyen heves a természete, hamarosan kiabálásba csapott át, azt hittem, megüti a guta. Most viszont felhajtom ezt a konyakot!

– Jakab, Jakab, hát kergessük el ezt a marhát! Bizony tudok olyanokról, akik nálatok rosszabbul jártak! – vágta rá Franzi.

Jakab felhajtotta a szeszt, töltött az újonnan érkezettnek és magának is, és biztatni kezdte Franzit:

– Mesélj, de úgy, hogy nevessek a végén!

Franzi is a pohár fenekére nézett, majd Jakab székének támlájára könyökölve belevágott:

– Tudod, van némi birtokom a közelben, Vecseházán. Szent Istvánkor egy családnál keresztelőt ünnepeltek, mikor is annak rendje és módja szerint sokat ettek és még többet ittak. A ház gazdája pedig a vendégek távozása után a megmaradt paprikást amúgy hidegen megette, hogy kárba ne vesszék. Hogy mi lett ebből, kitalálod: rosszullét, gyomorgörcs, hasmenés. Amiket be is hozott a szenvedő gazda gyógyítani Lugosra. Egy nagy praxisú, közismert orvoshoz fordult, aki ellátta tanáccsal és útnak eresztette. Csakhogy! Csakhogy a boksáni úton meglátta a beteget vivő kocsit a főorvos úr! Kikérdezi, hogy és mi van. A gazda szépen elmondta, hogy mi a baja és hol volt. Jól van, jól van, mondta a főorvos, és azzal tovább is ment. De csak azért, hogy rendőrökkel térjen vissza, lefogassa s a járványkórházba vitesse szegény hascsikarásos embert. De nem ez a baj! Hanem az, hogy Vecseházát a legnagyobb aratómunka idején zár alá helyeztette!

– Ácsi! Hát ezen nem tudok nevetni!

– Talán mert még nincs vége! Ahogy sejted, a jóétvágyú apának másnapra kutyabaja sem volt. Annál is inkább, mert a falu, ahogy az egész Bánság, teljesen koleramentes. A kérdéses házból senki sem járt idegenben, sem ott idegen meg nem fordult. Úgyhogy egyetértek veled: akadnia kellene valakinek, aki meggyőzné a főorvos urat, hogy a puszta erőszakosság nem elég a célszerűséghez. A fejfájást sem úgy gyógyítják, hogy levágják a testről, nem igaz?