Hegedűs Imre János írása Serfőző Simon Arcunk az ég című gyűjteményes verseskötetéről

Tanácsos először a verskönyv címlapját elolvasni. Serfőző Simon arca tekint ránk. Költemény-arc. Rejtett mosoly és a nagy tanítómesterek szigora. Második olvasatban mélységesen mély bánat is földerenghet. A mágikus szemek a mélység és a magasság felezővonaláról világítanak. A cím: Arcunk az ég. A kék betűk kifehérednek. Nincs tökéletesebb asszociáció, mint az emberarc és a fölénk boruló, ezerarcú égboltozat társítása. Mi minden történik arcunkkal, Istenem! Ég az örömtől. Pír lepi el a szégyentől. Fénybe borul a boldogságtól. Sejtelem dereng rajta. Vörhenyes a bánattól. Ború telepszik rá. Földerül. Indulattól viharzik. Kisimul.

Hasznos a meditáció a címlap fölött, mert – miután kinyitjuk a könyvet – vers-óceánba lépünk. Ha elbizonytalankodik a lélek és a tekintet, a kötetet gondozó és briliáns tanulmányt író tudóshoz, Jánosi Zoltánhoz kell folyamodni. Inkább esszé, mint tanulmány az utószó.

Így felvértezve, önbizalomban megizmosodva igazítsuk lépteinket az egyik legnagyobb kortárs lírikusunkéhoz, a Serfőző Simonéhoz. Nem könnyű. Közel félezer vers (443), tizennégy kötet (ciklus) 486 oldalon. Hatvan év termése.

Mint jó zeneműben, az első hangleütés tökéletes: Tanya. Nem is lehetne más. Serfőző a magyar tanyavilág szegénylegénye, disznópásztora, akiből királyfi lesz. Olyan húrt pendít meg az első strófákkal, amely a kötet utolsó verséig zeng, zúg, és a nagyvilággal rezonál. A gyermekkor tündérvilágát Kelet-Magyarországon, a haza leszakadó felében éli. Itt lesz sajgó szívű szerelmes a tarlóvirágos földbe, itt ivódik a fülébe a járom nyikorgása, itt fedezi föl, hogy a tehenek mosolyogni tudnak, látja, érzi, tudja, hogy a lámpa ótvaros, a zabla vérvörös, a summás legények izzadt ingének szaga édes, a lányok, legények csillagba öltöznek, a szél pillangózik, a vadnyulak bekiabálnak az ajtón, a pacsirta az ember rokonául szegődik, s a nagyvilágból hazatérő költő rímei, verssorai hullatják a fényt.

A „tündéri realizmust” prózaírókkal kapcsolatban emlegetik. Kosztolányi ütötte rá az aranypecsétet ezzel a jelzős szerkezettel Gelléri Andor Endre novelláira. Serfőző Simon lírája tündéri. És nincs nagyobb realista, mint ő. Mintha csak répaegyezésről, kévekötésről, kútásásról szólnának kijelentő mondatai. Folyik, csordogál a líra-patak, aztán egyszer csak „égre kel az éji folyó csillaga”. (J. A.), egyszer csak új, addig nem létezett elektronhéjjal gazdagodnak az atommagok. Költészetté válik a köznapi beszéd. Íme, egy szép példa:

Büszke rám az én falum.

Lúdjai haptákba vágják magukat,

ha hazamegyek.

Mulat jókedvű kocsmája a sarkon,

s tiszteletemre a napos parlagok felől

a bíbicek elém jönnek ilyenkor

a fülledt földcsatornákból.

(Falum)

A Serfőző-líra képlete ez a hét sor. Bonyolult prozódiai, verstechnikai mesterkedések helyett a gondolatritmus és pompás képanyag úgy emeli meg a szavakat, mint légpárnák a modern, gyorsjáratú hajókat.

Zagyvarékas a falu, ahol az élő nyelv prozódiáját megtanulta. Tanyavilág-központ, éppen alkalmas arra, hogy fiát egész életére föltarisznyálja elemózsiával. Ezt a mesebeli cipót, ezt a hamuba sült pogácsát úgy vette, és most is úgy veszi magához Serfőző Simon, mint a jó keresztény az Úr testét.

Részeire bontja a tájat: ág, akác, kisborjú, jászol, dűlő, bogáncs, szarka, lepke, istálló, kazal, bojtorján, járom, nagyszarvú eke, nyikorgó léckerítés. S ebből kiemeli, mitologikus alakokká növeli-növeszti az anyát, és az apát (Ezt cselekszi Tornai József is: Csillaganyám, csillagapám!).

Nemcsak az életmű, hanem a magyar irodalom verőfényes csúcsa az Anyám. Inkább poéma, mint vers. József Attila gondolatiságot, filozófiát, létértelmezést görgető verseit (Eszmélet, Levegőt!) érezzük az Anyám költemény mögött, hasonló a vershelyzet, a pontos idő és térmeghatározás, de másak a gondolatívek, a képzettársítások, az életérzések. „A kifejezett plasztikusságnak és reflexív, általánosító gondolatiságnak – írja Bertha Zoltán – keverésmódja mindig egyedi és ismételhetetlen.”

Ikervers is született: Sirató. Az apját temeti, gyászolja. A nép soha nem félt a haláltól. Az élet organikus részének tartotta. Serfőző úgy helyezi apját a másik szüleje mellé, mintha virágot ültetne:

Anyám már vár a mélyben, megágyazott

neked, dőljél melléje.

Ez a csúcsvers az életműben – írja a tudós Jánosi Zoltán.

A mesebeli vándorok sorsát éli az ifjú Serfőző Simon. A főváros munkásnegyedeit tanoncként ismeri meg. A tanyasi szegénység helyett proletárnyomor. Innen jobban látszik az a világ, amelytől földrajzilag eltávolodott. A nép ezeréves kincseit pusztítják el. A nép fáradsággal, szívós szorgalommal fölépített világát zúzzák szét. A „bajkiáltás” lesz költészetének alaptónusa.

Súlyos, nagy verse a Sintér idő. Berzsenyi dörgő szavát kéri kölcsön. Az „emlékezetéből kilakoltatott, lélekben / hontalan nép” nevében beszél, mint Petőfi. Modern mákonyok, bódulatok amnéziájából kell felébreszteni a falut.

Ahogy telnek az évtizedek, úgy nő, terebélyesedik a költő gond-fája. A nemzet gondját érzi a vállán. Az ezredváltás, a rendszerváltás szétszaggatja a kötelékeket. A „jövőből kitagadott falvak” lakói megindulnak a városok felé. Nő, szaporodik a szegények, a koldusok száma. Idegenség szakad azok nyakába, akik addig szoros közösségben éltek. Földre vetik a tekintetüket azok, akik valaha Napba nézők voltak, akik „ama csipkebokrot” látták valaha. (Nem ilyenek voltunk)

Mit tehet a költő? Mi dolga a világon? Mennyit bír meg a rá zubogó terhekből? Kiosztja, mint úrvacsorát, mint szent ostyát a legdrágább kincset, a magyar nyelvet. Azoknak osztja ki, akik létrehozták, akik megőrizték. A tulajdonosoknak osztja ki.

Tankönyvbe, antológiába illő versima a Világfa. Egyetlen mondat, hisz a szent áhítatot nem szabad széttördelni. Emlegetni szokták a magyar költészet szent szövegeit, a Himnuszt, a Nemzeti dalt, a Szózatot, a Koszorút. Serfőző Simon szaporította a számukat:

Magyar nyelv,

te ősgyökerű,

hetvenhét ágú,

tetejetlen tetejű,

jóízű szavakat termő,

zamatosakat,

ízeseket,

amelyekkel a keserűeket is

megédesíted,

kurjantós örömű szókat,

mámorosokat

a szánkra adsz,

szomorúakat,

hogy azután vigasztalókkal

megnyugtass,

életre biztass,

aki gyógyítónk vagy

és istápunk,

te nyelvek anyja,

világfája,

eltántorodjon

tetemes erődtől,

gyökeredre ne vettessék

balta.

Lehetne mondani: elvégeztetett. A költő jól végezte dolgát. Nem. Serfőző Simon a csendes megszállottak fajtájából való. Tesz, vesz, munkálkodik. Több város lakója. Ahol megjelenik, fű serken, mag csírázik, májusi eső hull, gabona szökik szárba. Könyveket ad ki, mozgalmakat indít, szervezeteket igazgat, újságokat szerkeszt. Éber és józan. Tudja, ismeri azt a törvényt, ami az erdélyi irodalomban visszhangzik: „Az állandó veszteségtudat elsorvasztja a jövő reménységét.” (Beke György) Bajkiáltó, jajkiáltó költészete soha nem hajlik pesszimizmusba. Konok makacssággal, és – amit kisgyerekkorában megszokott –, szívós munkával úgy él, mint az egykori aratóbrigádok summáslegényei. Az ő szavaival: felmutatja sorsát az időnek.

(Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, 2019)