A felhő valósággal beleharapott a tájba; fehér plazma öntött el erdőt, völgyet, országútat, ezért egyáltalán nem volt csoda, hogy az autó orra előtti fehér vonalat szinte lehetetlenség volt követni. Ketten ültek a kocsiban. A férfi vezetett. Ám bárhogy igyekeztek, sebesebb tempóban követte őket az este, és noha ereszkedett lefele a sötét, reflektoruk fénye csakazértis fehérséget feszített eléjük, mondhatnánk, szinte úsztak az albínó színű közegben.

Eseménytelen kilométerek után váratlanul lélegzetelállító kép villant fel. Különös kontúrjaival, furcsa amőba szerű testiséggel lebegett, ami a zavaros látási viszonyok közt csak még sejtelmesebbé vált; a férfi nyomta is menten a féket, s hozzágondolta: most mutasd meg vasdarab, mire vagy képes. – Vigyázz, bicikli! – hangzott a nő elkésett kiáltása, de akkorra már felismerhető lett egy négylábú ember alakja is, amiből két láb pedálozott, kettő mintha a bizonytalan egyensúlyi helyzetet akarta volna valamilyen lengő mozdulatokkal stabillá tenni. Két alak egy drótszamáron egymás mögött –, ez volt az egy test látványának titka. S hogy a helyzetet dráma nem követte, valóban csak a fékpofák rokonszenvének volt köszönhető. A férfit pillanatok alatt elöntötte az önkontroll nélküli felspannolt hangulatiság speciális állapota, miközben óvatosan kikerülve őket, áthajolt és kitárta a nő melletti ajtót, majd olyan válogatott szótári kincseket kapott elő, amiket csak igen különleges alkalmakkor használt – mint például most ez –, mindet stílusosan csokorba szedve, sajátos hangsúllyal erősítve a tartalmi mondanivaló megalázó és megsemmisítő üzenetét. Aztán az első sokktól megkönnyebbülten és a dülöngélő párost hátra hagyva tovább araszolgattak a fehér mindenségben. Kis idő múltán a motor duruzsolásával keveredő késő őszi csendben a nő hirtelen felcsattant: – Hol a táskám, itt volt jobbra mellettem a táskám… –. A megdöbbenés momentuma után hamar rájöttek, hogy az incidens pillanataiban megnyitott ajtón eshetett ki és azóta valahol az országúton árválkodik a hófehér bőrtáska abban a hófehér éjszakában. Visszafordultak. De most már nem csak a csíkot kellett figyelniük a láthatatlanban, hanem a fehérségben rejtőzködő hófehér bőrtáskát is, amiről hamar kiderült, hogy annak bizony nyoma veszett.

A véletlenek, ha akarják, szinte önmutogatón képesek betolakodni az események színhelyére, így állhatott elő, hogy éppen akkor és éppen ott egy rendőrségi épület pislákoló neonfénnyel kivilágított bejáratán akadt meg tekintetük. Gondolták, nem árt, ha a fontos iratok légiessé válásának körülményeit kompetens helyen teszik szóvá, ezért merész fordulattal az épület elé gurultak. Azokban a nyomasztó időkben rendszerint nagyot nyelt valaki, mielőtt rendőrségi épületbe lábát betette, még ha nem invitálták is, így erőt színlelve óvakodtak fel a hely emelkedettségét szimbolizáló néhány korhadó deszkagrádicson, s máris a szolgálatos őrs irodájában álltak okmányaik eltűnésének körülményeit tisztázandó. Ám a fátum ismét megmutatta mire képes, mert a pálinkáéval keveredő fokhagymaszagú odúban, koksz-kályha mellett pislákoló gyér lámpafénynél, kopott íróasztalánál tömpe orrú, tömpe ujjú szolgálatos őrmester előtt hófehér bőrtáska virított. Tartalma kiürítve, darabjai laza összevisszaságban, ahogy csak egy női eszköztár száz féle rekvizituma képes szétszóródni, ha formás őrmesteri kéz húzogatja ki a csecsbecséket megszokott búvóhelyükről.

A tényállás hamar tisztázódott, és a hófehér bőrtáska minden kelléke pénzzel, iratokkal hiánytalanul ismét tulajdonosának rendelkezésére állhatott, egyetlen maszatos papírfecni kitöltése ellenében. Ám a férfit érthetően furdalta a kíváncsiság, s meg is kérdezte, miként került mindez erre a nem mindennapi illetőségű placcra. A válasz kissé akadozott nyelvi dialektusban, csuklások között hangzott el, némi fennköltséggel is aládúcolva, ilyen tartalommal: – Két részeg biciklista hozta be, de képtelen voltam megbüntetni őket, mert olyan elázott állapotban voltak, hogy még a nevüket sem tudták volna leírni.

A férfi akkor, ott megfogadta esküvel, hogy négylábú, drótszamáron balanszírozó szellemképeket többé soha nem vegzál, de különleges fogalomgyűjteményét azért továbbra is melegen tartja ennél irritálóbb szituációk helyzeteinek minősítésére.

Árkossy István