Ismerjük a történetet, amikor a szobrász beleszeret a kőleányba, ami végül megelevenedik – sokan feldolgozták a Pygmalion-mítoszt. Mostanában vettem észre, hogy a szobrok tényleg elevenek körülöttem.

Emberközpontú világban élünk, és jól van így, hiszen emberként mit tehetnénk mást? Bár tudjuk, parányok vagyunk a létezésben, egy a számlálhatatlan létezők között, mégis saját világunk a legfontosabb, amihez tartozunk, az embereké. Nagyobb és szűkebb körben: ország, régió, település, család.

Riaszt a túlzott állatbarátság – amikor emberek szorulnak védelemre, táplálékra, őket segítsük, a többi élőlény csak utána következhet. Első az ember. És ami körülvesz? Az állatok, madarak, bogarak, fű, fa, virág, patak, épület, járda, pad? Mind-mind fontos, érdekes, néha meglepetésként tudatosul, hogy mindezekkel együtt létezünk. Együttlét. Ritka alkalmakkor átérezzük, kiérezzük versből, zenéből, festményből. Előfordul, hogy rácsodálkozunk egy gyönyörű virágra, formára, tájra, ami az emberen „kívüli” világ, mégis átitat valahogyan.

Mint a szobrok. Felnézek egy épületre az Astoriánál, allegorikus épületszobrok sorakoznak, egyikük hárfázik. Örök dalos, ha szótlan is az utca forgatagában, ha csak én veszem észre, akkor is. Lefelé néz, mosolyog. Lentről így látszik a hosszú tunikás alak, hangtalan líra-pengető, hangzó mégis annak, aki alkotta.

Az Erzsébet körút egykori mozija felett – most kávéház, ivóhely, hasonló a körúton elszaporodott kocsmafélékhez – két kőből formált ember hajol ki a tetőből, szimmetrikusan. Egyikük nőalak, koszorút tart a kezében, a másik férfi, jogarral. A járókelők felé fordulnak, mint akik az utca népére őrködnek fentről. A koszorú alá állok, és elképzelem, hogy lebeg felettem. A szemközti oldalon két házon is díszítőelem Hermész feje, a hírnöké, szárnyas sisakkal. Rájuk nézek, és gondolkodom, vajon ma milyen híreket kapok? Érkezik-e levelem? A Hermészek arcán vidámság. Hiszen tréfás gyermekisten volt a görögöknél. Jó hírek jönnek.

Biciklizem a Köröndnél, egyik sarkán Balassi Bálint bronzszobra, a kezében bronzból formázott papírtekercs. Melyik verse lehet vajon? Még üres a lap, csak várja a vers születését? A papírlapra néz, közben az arra elhaladókra. „Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe’.” Már a hátam látja, ahogy elkerekezem. Szondy György, a várkapitány szobra következik a virágágyások között. Tekintete szigorú, katonaruhában, karddal kezében figyelmeztetőn áll: emlékezzünk a nagy időkre, nagy csatákra nehézségeink idején. Eső nyűtte, por koptatta külsejét, mégis erős, egyenes, büszke tartással áll és bátran tekint előre, jöjjön bármilyen vihar vagy ellen.

Így szólnak hozzám a szobrok, vagy beszélgetek velük én, megelevenítve őket kedvem szerint. A reggelben régi, lejegyzett sorok villannak elém: „Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él; Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.” Kell ennél elevenebb?

Csanda Mária