Két héttel ezelőtt a konferenciák árnyoldalait kezdtem sorra venni, különös tekintettel a megérkezésre és a távozásra, amikor a szervezők ragaszkodnak a légi utazáshoz, és önkényesen egy késő esti, netán egy hajnali, úgynevezett zombijáratra váltják meg a jegyünket. Ennek következtében vagy az történik, hogy csak éjfél után tudunk bejelentkezni a kijelölt szállodába, vagy pedig hajnali háromkor kelve vágtatunk ki a repülőtérre, hogy azután egész nap kimerülten, sajgó fejjel szédelegjünk a hivatalos programon – kétségbeesetten várva, hogy délután kettőkor végre bejussunk a szállásunkra, és tusolhassunk.

Az utazás persze csak vékony szelet egy többnapos konferencia tortájából. Az ott töltött idő egyik legjellemzőbb megpróbáltatása a túlszervezés. Tapasztalataim szerint a házigazdák gyakran esnek abba a hibába, hogy a meghívott résztvevők idejét reggeltől estig beosztják, szüntelenül gondoskodni akarnak róluk. A repülőtér kapujában felbukkanó, bőröndöt cipelő áldozatot egy táblácskát tartó szervező várja, és attól kezdve nincs szabadulás a rövid pórázról, egyetlen percnyi önállóság sem jut. A reggelitől jószerével éjfélig egymást érik a napirendi pontok. Még a vécére is elkísérnek, a szabadprogram pedig abból áll, hogy csoportosan végigterelnek egy múzeumon, illetve leszegett fejjel állunk a tűző napon egy utcasarkon, és egy helyi önkéntes kultúrember kiselőadását hallgatjuk. Például emlékszem egy zentai tanácskozásra, amelynek egyetlen szabad óráját azzal töltöttem, hogy „városnéző séta” címszó alatt huszadmagammal tébláboltam az óváros peremén, miközben egy derék nyugdíjas könyvtáros megpróbálta felidézni az 1992-es szerb kormányzótanács névsorát, és két vezetéknév nem jutott eszébe… Zenta főteréig természetesen nem jutottunk el.

Igen, konferenciaszervezői körökben valamiért eluralkodott az a téveszme, hogy a felnőtt vendéget egy-két órán keresztül békén hagyni: udvariatlanság. Pedig nem az, éppen ellenkezőleg. Úgy vagyok vele, hogy ha vendéglátóim maguktól nem adják meg a szükséges szabadidőt, akkor én önkényesen megteremtem magamnak. A gyakorlatban ez napi egy-két előadás, esetleg egy teljes ülésszak mellőzését jelenti. És milyen jólesik meglógni a fülledt teremből, hogy környezettanulmányt végezve csavarogjak egyet a piacon, kutakodjam egy antikváriumban, beüljek egy templomba, nézzem a parkban sakkozókat, a helybéliek viselkedését, öltözködését! Ám sajnos nem lehet mindig angolosan meglógni: olykor ki kell vívni a szabadságot. Hat évvel ezelőtt Lublinban kétségbeesetten mantráztam egy szervezőnek, hogy értse meg, esti rendezvényünk helyszínéről gyalog szeretnék visszamenni a háromszáz méterre lévő szállodába – ő pedig makacsul hajtogatta, hogy be kell ülnöm a kocsijába, mert a főszervezőtől ezt az utasítást kapta. Egy varsói eset is felrémlik, amikor a nemzetközi költészeti fesztivál negyedik délelőttjén tíz perc magányos sétáért könyörögtem egy bizonyos Jacek úrnak, ő pedig közölte, hogy szó sem lehet róla, mert akkor az egész napirend felborulna. A szervezők tudatában valamiért az a rögeszme uralkodik, hogy a sétáló vendég nem píszí, ezért mindenhová kocsival kell cipelni – akár kéri, akár nem.

Azt a kényes szempontot éppen csak megpendítem, hogy egyes konferenciákon szakmailag hm… kevésbé színvonalas résztvevők is akadnak. Bizony, vannak rendezvények, tanácskozások, amelyekre a szervezők válogatás nélkül bárkit meghívnak, sőt azt is lehetővé teszik, hogy műkedvelő költők-írók saját pénzen befizessék magukat. Ennek kínos következménye az, hogy az ember a konferencia nyitó napján rádöbben: korpa közé keveredett, és menekülni-tiltakozni már késő… A rá következő napon pedig egy helyi könyvtár vagy kultúrház színpadán találjuk magunkat, három-négy nyilvánvalóan amatőr költő oldalán. Olyankor diplomatikusan jó képet vágunk, és engedjük: jöjjön, aminek jönnie kell.

Zsille Gábor