Éjszaka van, a hold gúnyosan vigyorog rám a redőny résein át. Már jó ideje izzadtan forgolódom az ágyamban.

– Bevallom, hibáztam. Okosabbnak kellett volna lennem. Láthattam volna előre, hogy ez lesz. Túl könnyedén vettem a feladatot. Tálcán kínáltam fel magam, és persze azonnal megbántottak. Gyengének mutatkoztam, és rögtön belém martak. Kihasználtak. – Ilyen, és ehhez hasonló förtelmekkel ostorozom magam hajnalig.

Szerintem mindenkivel előfordul, hogy hibázik, és ezért képes hetekig, sőt évekig kínozni magát, a tévedés mértéke szerint. Ilyen esetekben legszívesebben ágyba bújnánk, levedlenénk a bőrünket, mert kényelmetlen. Reggelre szeretnénk másik bőrben ébredni.

Ám, ha nem sikerül elaludni és gyötrődünk hajnalig – mint én ezen az ominózus éjszakán, súlyos tettem miatt –, képzeletünk egy másik úton szárnyal. Rinocéroszok vastag bőrében harcolunk a külvilággal, vagy teknősök páncéljától védve bújunk a homokbuckák közé. A támadáshoz, avagy a védelemhez szükség lenne még szarvakra is, esetleg tüskékre, karmokra, de az is jó megoldás lehet, hogy bűzös borzként tartjuk távol a rosszakarókat. A lényeg, hogy se be, se ki ne jusson semmi, ami befolyásolhatná a féltett belső világunkat.

Ám mindez lehetetlen.

Hajnalban nehezen ébredek, és a fél liter tejeskávé sem segít elüldözni a gomolygó árnyakat, balsejtelmeket, önostorozó gondolatokat.

– Az állati természet, épp mint az emberi, olyan, hogy ha valaki hibázik, akkor a többiek ízekre marcangolják, a túlélési ösztön szabályai szerint. Lemaradtál? Majd felfal egy ragadozó. Beteg vagy? Akkor hátramaradsz, és zsákmánnyá válsz. Figyelmetlen voltál? Ezért eltávolodtál a többiektől? El fog kapni egy kedves állattárs – gúnyolódom szitkozódva. – Lemaradsz a sodrásból, a haladási irányt elvéted, nem arra mész, és nem olyan sebességgel, amerre a többiek – summázom. – Én olyan gyakran elábrándozom! Kiesek a ritmusból, lemaradok. Elveszem az élet sűrűjében, hiába tudom, mi a teendő, nem vagyok elég határozott! – magyarázkodom egyre rémültebben és idegesebben. – Többnyire gyerekkori beidegződések kódjeleit ismételgetjük rendre – állapítom meg bölcsen.

Elcsigázottan adom fel. Hogy nyugalomra leljek, nekiállok dolgozni, hátha a munka eltereli a figyelmemet. De ez sem egy sikeres terv, már öt perc múlva máshol jár az eszem. Délre teljesen kikészülök. Enni is alig tudok.

– Esendőek vagyunk, hiába, én legalábbis biztosan.

– Még a varjak is kárognak, Istenem, mit vétettem! – fogom a fejem bánatomban. – De mi mégiscsak emberi lények vagyunk, nem állatok! – szakad ki belőlem a panaszszó.

– Biztosan? – kérdezem magamtól.

– Nekem az az érzésem, hogy az emberiesség kiveszendőben van a világból – válaszolok önmagamnak. – Kicsit elcsépelt gondolat – teszem hozzá gúnyosan –, ezt már mindenki tudja. Nem az emberekkel van a baj, hanem azzal, hogy én még mindig ilyen naiv vagyok! – kiáltok fel, és kezdődik elölről a magam szidalmazása.

Lassan telnek az órák, kifáradok, eldőlök a kanapén, és pihenni próbálok, de az a rettenetes gyötrelem, hogy hibáztam, nem hagy békén. Visszatérek a rinocérosz bőréhez, úgy tekintek erre a gondolatra, mint a megváltásra.

– De hogyan növesszek vastag bőrt magamra? – kérdezem őszintén, mint aki tényleg elhiszi, hogy ez lehetséges.

És most jön az elhatározások sora. A békéltető hadművelet.

– Engedd el! Tanultál belőle!

– Majd máskor ügyesebb leszel!

– Ha már így alakult, ne ostorozd magad!

Ilyeneket hangoztatok biztatásul.

Sötétedéskor már a kétségbeesés határán tántorgok, szótlanul kóválygok a lakásban, nem találom a helyem, fáj a gyomrom, a fejem, de csak nem hagy békén ez a szörnyű önhibáztatás! Megpróbáltam mindent, de semmi sem jött be, továbbra is csak pörögnek a fejemben, mint egy ócska kíntornás hamis sipákolása, a tévedés kellemetlen pillanatai, mely a legrosszabb lelkiállapotba sodor. A visszatekercselt mozi újrajátszása automatikus. Se megállítani, se törölni nem tudom. Ha kell, ha nem, pereg a filmkocka a szemem előtt.

Mielőtt lefekszem, bekészítem a nyugtatót. Ez már tényleg a vég. Lehalkítom a telefont, forró teát iszom mézzel, jól befűtöm a lakást, minden ismert praktikát bevetek, hogy pihentető legyen az alvásom.

Hát nem elkezdődik elölről az egész!

– Elegem van magamból! – kiáltok fel, és kipattanok az ágyból.

Mi lenne, ha a feje tetejére állítanám ezt a gondolatmenetet? Mi lenne, ha nem vastag bőrt próbálnék magamra erőltetni, hanem áttetszővé válnék, mint a függöny? Párolognék, mint a teagőz? Felszállnék a felhők közé, és távolról kacagnám ki az aprócska világ ügyes-bajos dolgait, vagy az óceán mélyén a víz polarizált tükrén keresztül szemlélném a meggörbült világot? Volna túlélési esélye áttetsző, angyali lényemnek a való világban? Az érzékeny, idealista lélek élő példájaként páran piedesztálra emelnének, de valószínűleg hamar lesodródnék, és ismét csak tombolna a tömeg a tetememen.

– Nincs megváltás – összegzem, és beveszem a nyugtatót.

– Anya! Nyugodj már meg, minek kínzod magad? – simogat meg a kisfiam, akit felébresztettem a járkálásommal.

– Végre, egy emberi hang! – pislantok fel párás tekintettel, és szétterjed bennem a nyugalom. Visszafekszem, és mosolyogva, ellazulva vágom át a gordiuszi csomót.

– Én vagyok mind közül a legnagyobb vad. Én marcangolom magam a legjobban, míg a többiek már rég elszáguldoztak, ki-ki a maga útján, én meg csak egyhelyben tipródom, és lassan felfalom magam. Ezennel a humánusság jegyében feloldozom magam, és fogadom, hogy ezentúl is az esendőség szépséges oltárán időzve élem az életem. Ezentúl is elkalandozom, figyelmetlen leszek, és ábrándozó, ha lemaradok, hát úgy legyen.

Végre elalszom, és szépséges álmaimban fagylaltot eszem és egy virágos réten ugrándozom.

Hajnalban azonban riadtan ébredek… Jaj, mit tettem? És kezdődik elölről az egész…

Kénytelen vagyok belátni, hogy menthetetlen vagyok.

Tallián Mariann