Murányi Sándor Olivér író, harcművész, népi táncos. Székelyudvarhelyen született, jelenleg kétlaki életet él: a Szentendrei-szigeten, Surányon és szülővárosa közelében, Homoródfürdőn lakik. Legutóbbi prózakötete Folyamtánc címmel jelent meg. Egész életében aktív szerepet játszott a mozgás: gyerekkora óta néptáncol, karatézik, lovagol, horgászik. Egyike azon magyar íróinknak, aki a leginkább otthon van a természetben. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Olvasva az önéletrajzod, szembeötlő, hogy már gyerekkorodat is áthatotta a mozgás iránti szeretet, hiszen néptáncoltál, karatéztál, mindezeket úgy, hogy országos szintű eredményeid voltak. Mi motivált gyerekkorodban?

Murányi Sándor Olivér: A szüleim beírattak néptánctanfolyamra, az öcsém elvitt magávalkarateedzésre. Ő egy hónap után otthagyta a harcművészetet, majd tíz év múlva, az első danvizsgámon büszkén újságolta, hogy adott a társadalomnak egy fekete övest. Gyerekként még persze nem tudtam, amit később igen: a mozgás a legönzetlenebb művészeti ág, mivel nem lehet feltenni a polcra, mint a könyvet vagy a lemezt, hogy újra és újra megnézhesse rajta nevét az alkotó, hanem hatvan év után is újra kell tudni alkotni az időben tovalibbenő mozdulatot, amelynek szépsége kortól függetlenül motivál. Néptáncolni hét éves koromban kezdtem, és idén – negyven év után először – lett saját kalotaszegi bujkám. Az említett tájegység legényese a kontinens második legvirtuózabbjának számít a kozákok tánca után, ezért a mai napig kihívást jelent számomra. Régen a fiúk nem pénzzel és autóval udvaroltak a lányoknak, hanem táncfigurákkal. „Maradiságom” vállalom.

KDG: Harminchat éve karatézol, 1998-ban országos bajnok lettél, 2006 óta három danos mester vagy. A karate szinonimája a harcművészet, amely azt fejezi ki számomra, hogy ez több mint sport. Jól gondolom?

MSO: Az eredményeknél fontosabb az út. Az üres kéz útja maga a harcművészet. Amikor valaki íróként mutatkozik be, első kérdésem: – Mikor írtál utoljára? – Magam legutóbb két hónapja írtam, három hete néptáncoltam és tegnap karatéztam. A tegnapi dicsőség nem dicsőség, a múltbeli legendák a jelenben többnyire összetörnek.

KDG: Hogyan bírtad az edzőtáborokat és az ezzel járó fegyelmet? Hiszen a harcművészet fegyelmet kíván.

MSO: Rengeteg utazásom miatt budapesti karatés társaim viccesen kirakatkaratésnak neveznek. Nincs legjobb magyar karatemester. Ha mégis van, ő Herczeg Balázs, aki szerencsére irodalomkedvelő is, így nagyon megértő. Az én dolgom újra formába hozni magam, hogy engedjen vizsgázni a 4. danra Kagawa japán nagymester előtt.

KDG: Kellett már használod a karatetudásodat éles helyzetben? 

MSO: Harminchat év alatt kétszer kellett élesben használnom a karatét: egyszer egy részeg ember feküdt szülővárosomban az út közepén úgy, hogy füle mellett suhantak el az autók. Senki nem mert rajta segíteni, mert az emberek féltek, hogy beléjük köt. Kirohantam érte, és behúztam a járdára. Másodszor Kolozsvár főterén kellett segítenem egy hetven körüli idős férfin, akit a főtéri stoplámpánál egy tizennyolc éves fiú ütlegelt úgy, hogy mintegy kétszáz járókelő mindkét oldalról tétlenül nézte. Átszaladtam a piroson, és megfogtam a fiú kezét. A szemébe néztem, és ennyit mondtam: – Üss engem. – Leengedte a kezét, és szégyenkezve eloldalgott. Az igazi kardforgató mester elő sem húzza a kardot. A karatéban nincs támadó technika.

KDG: Birkóztál medvével is. Ettől az élménytől mit vártál, mire voltál kíváncsi?

MSO: Hét évig éltem szabad medvék között az erdélyi vadonban mobiltelefon- és internetmentesen. Többször birkóztam velük. Számukra ez a barátkozás része volt. A londoni Barcroft Media stúdió keresett meg, hogy filmsorozatot készítsenek a medvékkel és velem a National Geographic számára. Határozottan visszautasítottam két okból: az alkotó nem celeb, hanem őriznie kell sérülékeny hírnevét. Jelen állás szerint Murányi – medve: 1:0. Addig forgatták volna velem a filmet, amíg az eredmény így alakul: Murányi – medve: 1:4. A barnabundások életem legnehezebb szakaszában orvosaim és pszichológusaim voltak, látványuk újra feltöltött életkedvvel. Azóta minden ember szemébe úgy nézek, ahogy a medvék: kíváncsian és szabadon.

KDG: Mit jelent számodra a természet, az állatok? Nagyon szoros kapcsolatban állsz velük, jól láthatóan keresed, kutatod a társaságukat.

 MSO: Az ember a természet része és nem ura. A kutya tizenegyezer éve társunk. Újabb tizenegyezer évre van szükség, amíg mi is társává válunk. Ugyanez a helyzet a többi állattal is, akik (és nem amik) jelen pillanatban is megszenvedik a háborút. A lipicai lovakat menteni kellett Napóleon, majd Hitler elől, így kerültek a magyarországi Szilvásváradra. A berlini könyvbemutatómra feleségemmel együtt utaztunk a vonaton egy Harkivból menekülő egyetemista lánnyal. Egyetlen poggyásza a macskája volt, aki átsírta az éjszakát. Az állatok nem szolgálni születtek minket, hanem a barátaink szeretnének lenni, de mi továbbra is tárgyként kezeljük őket. Életem leghűségesebb társa, Jágó, a weimari vizslám idén hunyt el. Távozásával olyan űr maradt bennem, amit ember nem tud betölteni. Itt hagyott még egy darabig köztetek…

KDG: 2004-től kezdtél el írni. Mennyi ideig tudtad párhuzamosan művelni a szellemi és a sporttevékenységet?

MSO: Az irodalom később jött be, de első helyre került olyannyira, hogy konkrétan a zoknim is az irodalomból van. Nem értek egyet a siránkozó alkotókkal. Megértett művésszé a támogatóm, Fried István professzor úr segítségével váltam, akinek figyelmeztetése mai napig itt az íróasztalomon: „Az ihlet a lusta író mentsége.” Medvenéző című kötetemért egy hölgy házat adott cserébe Kányaváron, ahonnan három órányira van a szlovén tenger. Gesztusát ferences alázattal fogadtam: az irodalomtól kaptam, visszaadom az irodalomnak. Amikor majd érvénybe lép örökösödésem, egy művészközpontot szeretnék ott létrehozni, ahol műfajtól függetlenül találkoznak az alkotók.

KDG: Ha jól tudom, egyidőben próbáltad a mozgás művészetét az írás művészetével kombinálni: felolvasóestek előtt táncoltál, karatebemutatót tartottál. Hogyan fogadta ezt a közönség?

MSO: Régebben eleget tettem ilyen szervezői kéréseknek, mára már nem nagyon van erre szükség, mert a könyveim megállnak a saját lábukon. Persze bármikor szívesen táncolok. Ha megérem a hatvanat, remélem, ugyanúgy el fogom tudni járni a kalotaszegi legényesfigurákat, mint tizenévesen.

KDG: A közelmúltban ismét nagy erőpróbára vállalkoztál: több mint ötszáz kilométert tettél meg Erdélyben gyalogszerrel. 

MSO: Molnár Levente operaénekes barátom, Dániel fiam keresztapja kért meg, hogy kísérjem el őt gyalog a csíksomlyói zarándoklatra. Mindenhol úgy mutatkoztam be, hogy én vagyok Sancho Panza, ő meg Don Quijote de la Vrancea. Leventének nagyon jó a humorérzéke, és nagy alkatával egyenesen arányos a szíve. Fantasztikus élményekkel gazdagodtunk együtt, amikor huszonkét napon át és ötszáztizenhét kilométeren keresztül szembegyalogoltunk a rohanó világgal. Az idő megszűnt létezni számunka. Vendéglátóink nemzetiségtől és felekezettől függetlenül fogadtak. Nagyon köszönöm nekik. Mindig is erre vágytam, hogy ne maradjon semmi, csak az út Istenhez, aki László Attila kolozsvári főesperes barátom szerint maga a Szép. Ebből a Szépből kell lehoznunk nekünk, alkotóknak egy darabot embertársaink számára.