Óriási ólomhab-formák úsznak az azúrban, lomhán, de mégsem lassan, betöltik az eget, bár a napsugarak nyalábjai néhol áttörik a felhők ostromzárát. Csillagunk ma békés, sugarai nem élesek, inkább simogatnak földön-égen, nem lesz ebből más, csak néhány bizarr árnyék körülöttünk, csak néhány lehetetlen élőlény kel életre fantáziánkban.

Monokróm lepkék rebegnek húsvétvasárnap rekeszizma alatt és felett, forranak a rettenetek a média kovidüstjében, te húsvéti mocsok rágcsáló, te szemét, te mucsok. Feltámadás. Fel, támadás!

Pakolok, rendezgetek. Az odakint tiltott zóna, olyanok vagyunk, mint egy régen olvasott vagy csak beszélgetésben hallott sci-fi szereplői, akiknek a szervezetében olyannyira felgyülemlett a radioaktív anyag, hogy nem közelíthették meg egymást másfél méternél kisebb távra, különben előállt a kritikus tömeg, megindult a maghasadás, felrobbantak egy atomvillanásban. Talán Stanisław Lem fejében született, talán Kovács Zsolt barátoméban, már nem tudom, és nem is fontos.

Rendezgetek, pakolok, válogatom, mi megy a kukába, mi marad.

Két kitűző, mindkettő harmincéves, ha nem több. Sok hasonlót viseltem egykor, kedvenc rockbandáim, AC/DC, Manowar, Helloween, Iron Maiden, Judas Priest jelvények jelezték kasztba tartozásom, adtak alapot beszélgetések kezdeményezésére. Máskor meg elkerülésére azzal, aki teszem azt Depeche Mode kitűzőt viselt büszkén. Ám az idő beszippantotta mindet abba a titokzatos fekete lyukba, ahová a fél pár zoknik meg különféle apró dolgok szívódnak fel. De kettő megmaradt.

Egyiken azt írja: Temesvár, a betűk alatt-fölött pedig nemzeti trikolórok ívelnek. Fölötte piros-sárga-kék, alatta piros-fehér zöld. Talán ’89 decemberében készült, hozzám ’90 áprilisában került. Nem magyarázom el, mit jelent – sapienti sat, mások pedig járjanak utána, ha felkeltette az érdeklődésük.

A másik már szlogen: Rock Against Communism. Hogy a RAC mozgalom micsoda (volt), azt anno nem tudtam, a lényege az Against Communism volt – és ma is az, semmi más.

Amikor a kilencvenes évek elején Kolozsváron részt vettem bizonyos tüntetéseken – rojalista voltam, ha valakit érdekel –, mindig mindkettőt kitűztem a kiszegecselt műbőr dzsekimre. Ily díszben és hátközépig érő hajjal meglehetősen kilógtam a királypártiak közül, de mivel az egy befogadó társaság volt, sosem tette szóvá senki a kinézetem. Egy királypárti punk, na ez érdekes – ennyit jegyzett meg egyszer valaki, aki amúgy képtelen volt különbséget tenni punk meg rocker között.

Manapság már nem nagy divat kitűzőket viselni. Legalábbis nem dzsekire tűzve, utcán vidáman sétálva, az azúron úszó ólomhabok közötti sugarakban megmártózva. A közösségi oldalra került át ez, ez is, milliók módosítják időszakosan profilképüket különféle keretekkel: ÉN ilyen vagyok, vagy olyan, vagy amolyan, kiállok ezért, kívánom ezt. Szép dolog, tetszik, így is lehet tartozni egy közösséghez, így is ki lehet tűzni a zászlót.

Azt tervezem, hogy ha majd valamikor engem is koronavírus elleni oltásra méltat a rendszer, az esemény után legközelebbi barátaimnak személyre szabott, fészes profilképüket mutató kitűzőt készíttetek – kerül, amibe kerül. Én beoltattam magam felirattal.

Mert monokróm lepkék rebegnek rekeszizmom alatt és felett, és nem közelíthetek meg senkit annyira, amennyire szeretném. Nevezzem meg őket? Felesleges, ez nem erről szól. Soroljátok fel gondolatban a szeretteiteket, nekem is annyi lehet, mint nektek, talán kevesebb. Csillagunk ma békés, de bolygónk harcias, nem hagyja magát a végtelenségig kihasználni. Büntetésünk-e vagy bűnünk a koronavírus? Nincs a világon senki, aki megmondhatná. Vagy mert nem tudja, vagy mert tudja, de nem mondhatja el.

Pakolok, rendezgetek. Külső és belső dolgaimban. Bizarr árnyékok körülöttem, lehetetlen lények a képzeletemben. Azt gondolom, abban bízom: holnap is jobb lesz, mindennap egyre jobb. Az udvaron virágba borulnak a növények. Sárga mind. Az irigység színe ölel körül. Egy hete még az ibolya lilája nyűgözött le: az egyensúly színe.

Várom Szent György napját, várom a lila orgonát. Várom az egyensúlyt. Meg hogy kitűzőket rendelhessek, osztogathassak.

Király Farkas