Irodalmi körútra indulni mindig izgalmas, de különösen szívet bizsergető, ha ezt Erdély irányába tehetem. Hazamegyek, ezt mondom már olyankor is, ha a tulajdonképpeni cél száz kilométerre van a felnevelő városomtól. Nem beszélve arról, hogy legalább négy olyan település van a tágabb régióban, ahol joggal mondhatom, sőt érezhetem, hogy otthon vagyok.

Nem kellett sokat fontolgatnom idén tavasszal sem az utazást, mikor egy újonnan induló könyvvásár eseményeire hívtak. Annál hosszabban kellett viszont töprengenem azon, hogy egyáltalán hogy jutok el oda, ha nem autóval akarok menni. Hiába, a bő százévvel ezelőtti határátszabás az egyértelmű útvonalakat is kettészabta, és lehet, hogy csak sértett belemagyarázás, de már nem először érzem úgy, hogy manapság sem lett könnyebb a dolga a nyelvterületen belül utazónak. Sőt. Pedig megvan a vasútvonal, az autóutakat is sokszor felújították. Tizenegy éve élek Békéscsabán, és ideköltözésemkor még akár délben is úgy gondolhattam, hogy elindulok haza: felültem a vonatra, és estére már Segesváron voltam. De korai volt az öröm, csakhamar újítani kezdték a vonalat, és hosszú éveken keresztül gondolkodni kellett a kreatív megoldásokon. Mikor végre úgy tűnt, hogy készen van a pálya, és el is kezdhettük használni (igaz, már csak éjjeli vonatokkal), hirtelen a határ innenső oldalán döntöttek úgy, hogy itt is feljavítják.

Szóval, ezúttal az derült ki, hogy elindulhatok ugyan este fél kilenckor – ami már-már emberinek tűnik –, de egy másik városban ülhetek csak fel a nemzetközi gyorsra, ami majd hazaszállít. Kezdettől szemet szúrt, hogy ott két és fél órás várakozásra kell számítani, de arról szerencsére fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom eltölteni az időt.

Egyébként is ez lett volna a legutolsó dolog, amit tervezni akartam. Igyekeztem takarékosan csomagolni, mert cipelni kimondottan utálok, még gyorsan ellenőriztem a két táska tartalmát, na, jó, még egy kis tubus fényvédőt becsúsztattam a szűkre húzott cipzár alá, és kezdődhetett a kaland. Gyanútlanul leszálltam, s praktikus megoldásként a tágas várótermet választottam ki a viszonylag hosszú idő eltöltésére. Már az elején feltűnt és biztonsággal töltött el, hogy itt bizony sétálgatnak őrök. Az csak további két perc múlva derült ki, hogy mások is – és talán előbbiek sem véletlenül rendeltettek a helyszínre.

Az enyhén kapatos banda tagjai – mint egy hatásosra komponált akciófilm szereplői – egymás után tűntek fel a színen, és egyenként is megpróbálták felhívni magukra a figyelmet. Volt, aki hangosan énekelt, aki látványosan segített a büfé alkalmazottjának, aki üvöltve győzködte a társait, hogy fogyasszanak melegszendvicset a már megvásárolt nedű mellé (ő fizeti), aki flakonokat dobált, aki verekedést kezdeményezett körülbelül ötpercenként. A szerepek idővel cserélődtek, a létszám növekedett, a hangulat fokozódott, s a meglehetősen csekély számú, szerény utazóközönség egyre inkább összetömörült, remélve, hogy így valamivel nagyobb lehetősége lehet a túlélésre egy esetleges nyílt támadás esetén. Melynek esélye igen reálisnak tűnt, tekintve, hogy a különböző tudatmódosító szerek eléggé gyorsan meghozták a hatást. A bandatagok egyre pimaszabbul, egyre provokatívabban közelítették az utasokat. Egyszer, mikor egy félliteres üveg iszonyatos csörrenéssel szilánkokra tört a padlón, az egyik őr elővette a telefonját, füléhez emelte, de még abban a percben le is tett szándékáról: a nagyhangú bandavezér pillanatok alatt leszerelte. Még egy cigit is kért – és kapott – a rövid dialógus végén.

Bevallom, ekkor már eléggé riadt tekintettel ültem a padon. Felállni, sétálgatni legalább másfél órája nem is próbáltam. Ekkor jelent meg mellettem egy nagyobb termetű, szintén enyhén sör- vagy borgőzös figura, és kérdezés nélkül lehuppant a padra. Egyáltalán nem gerjesztett bizalmat, hát felálltam, és egy-két lépésre eltávolodtam a csomagjaimtól. Ezt nem hagyta szó nélkül: – Látom, félsz egy kicsit. Végül is van rá okod. Ezek tényleg nem teljesen beszámíthatóak. De én nem velük vagyok, nyugodtan visszaülhetsz.

Jobbnak láttam valóban visszaülni. Ránéztem. – Te még nem hallottál erről az állomásról? – kérdezte. – Elég furcsa, hogy egy nő idemerészkedik ebben az órában, ráadásul egyedül. Mikor megy a vonatod? Itt maradok egy ideig, ezek nem mernének kikezdeni velem. És nyomatékul kihajtotta mellénye jobb szárnyát, a belső zsebből pedig kivillant egy pisztoly markolata. Akkor már tényleg nem tudtam, hogy mitől rettegjek jobban: a randalírozóktól vagy a védelmezőmtől.

Mikor felocsúdtam, felvetettem, hogy esetleg ezek velem egy vonattal fognak utazni. Megfontolta. – Az nem lenne jó. És tovább gondolkodott. – Figyelj. Ott nem tudok vigyázni rád, én hamarosan hazamegyek. Nagyon fáradt vagyok. De megoldjuk. Neked adom a pisztolyt.

Ekkor már tényleg a torkomban dobogott a szívem, alig bírtam kipréselni magamból a mondatot, hogy szó sem lehet róla. – Ugyan, tudok én szerezni másikat, egyet se félj. Nem az a gond? Akkor nem tudsz lőni? Megtanítlak. Egy mozdulattal kibiztosítható. Utána már csak a fogásra kell odafigyelni, nehogy kárt tegyen a kicsi kezedben. Mert nagyot tud ám ütni ez is.

Végül döntött, odament, és megkérdezte a bandafőnököt, hogy mivel utaznak. Kiderült, hogy nem velem, helyi erők. Ez a szokásuk, itt töltik az éjszakákat. Még valamit mondhatott nekik, mert annyit hallottam a válaszból, hogy de hát őt nem is akartuk bántani. Aztán elment, és nem is volt esemény a – természetesen késő – vonat érkezéséig. Az indulás előtt kevéssel egyikük megkérdezte, hogy enni-, innivalót vegyen-e nekem. Másikuk is közelebb lépett, hogy kérdezhet-e valamit. Mondom, nem. – Kár. Pedig csak segíteni akartam.

Farkas Wellmann Éva