Irodalmi szerzőnek lenni létforma. Nem nyolcórás műszak, és a munkahét nem hétfőtől péntekig tart, hanem nulla órától huszonnégyig mindennap. A szerző folyton hazaviszi a munkát. Pontosabban fogalmazva, a munkát nem tudja hazavinni, mert az már eleve otthon van. És útközben is vele van, a fejében bozsog, és a polgári munkahelyére is elkíséri, sőt a nyaralásnak becézett vidéki vagy külföldi tartózkodás helyszínére is. (A szerző nem irodalmár feleségének-férjének, illetve barátnőjének-pasijának meglehetősen csekély örömére.) Persze, legtöbbször az történik, hogy a szerző eleve gondoskodik a munka jelenlétéről az üdülés napjaira: mielőtt útra kel, poggyászába berak egy-két recenzeálandó könyvet, lefordítandó verset, egy nagyszótárt és mellékesen néhány száz oldalnyi levonatot, átnézés céljából. Így aztán nem csoda, hogy egészen véletlenül a Balaton partján is irodalmi ügyekkel foglalkozik, határidőkre és egyéb tényezőkre hivatkozva. Ismerek egy költőt, aki annak idején még a nászútjára is munkát vitt: a szállodai szobában egész délután és este korrektúrázott, s amikor éjfél körül kidőlt, a kimerültség miatt úgy horkolt, mint egy szibériai vérmedve. Szegény ifjú neje mit gondolhatott, milyen lelkiállapotba kerülhetett…

Igen, a szerző szüntelenül szolgálatban van – olyankor is, amikor nem. Legtöbbjük – konkrét példaként Faludy György és a lengyel Wisława Szymborska – lefekvés előtt noteszt és ceruzát-tollat készít a fekhelye mellé, hogy azonnal lejegyezhesse a félálomban, netán ébredéskor felvillanó szavakat, képeket, sorokat, rímpárokat. Rejtő Jenőről fennmaradt emlék, hogy valaki belépett a szobájába a lipótmezei elmegyógyintézetben, ahol lakott. Jenő fürdőköpenyben, zsebre dugott kézzel állt az ablaknál, és a kertet bámulta. Látogatója megszólította, mire az író ráförmedt: „Maradjon már csöndben! Hát nem látja, hogy dolgozom?”.

Az irodalmi szerzőt számos állandósult jelzővel szokták illetni, amelyeknek egy része magasztos, utópisztikusan megszépítő, más részük rendkívül becsmérlő. Ám az egyik legfontosabb tulajdonságról legtöbbször megfeledkezünk: kiszolgáltatott. Ha őszintén belegondolunk, a szerzőt születésétől haláláig végigkíséri a kiszolgáltatottság. Az egész história ott kezdődik, hogy az illetőnek van-e tehetsége. Hm. Másképpen fogalmazva: van-e egyéni hangja? Utólagos korrekcióra nem nagyon adatik lehetőség, Mándy Ivánt idézve: „Ez szerencse dolga – vagy van, vagy nincs.” A kiszolgáltatottság következő lépcsőfoka az ihlet. Jön-e, vagy elmarad? Ha most van is, lehet, hogy egyszer majd nem lesz? Azután a pályakezdés buktatói, bizonytalansága. Felfigyelnek rám, vagy elsikkadok? Kit válasszak mesteremnek, mely lapoknál próbálkozzam?

A tehetséggel és ihlettel kellőképpen ellátott, szerencsésen pályára került szerző következő kiszolgáltatottsági szintje az úgynevezett irodalmi élet: annak összes belső törvényszerűsége és esetlegessége, pillanatnyi szeszélyei és különböző távú kultúrpolitikai játszmái. Klikkek, szekértáborok, kánonképző és egyéb tényezők. És hát mindeközben a kiszolgáltatottság talán leglátványosabb vetülete: a piszkos anyagiak, a megélhetés. A hangzatosan honoráriumnak, azaz tiszteletdíjnak mondott publikációs javadalmakat tekintsük zsebpénznek – valaki úgy fogalmazott, szerintem elég találóan, hogy a magyar szépirodalom pusztán honoráriumokból és jogdíjakból legföljebb húsz embert tart el, és ez a lista már betelt. Vörösmartyék és később a Nyugat költői is a megélhetés körül pörögtek – tiszta szerencse, hogy mindig akadt egy Bártfay László, egy báró Hatvany. Évszázadokon keresztül mecénást kellett keríteni, az utóbbi évtizedekben pedig ösztöndíjat és pályázati támogatást. Tegye fel a kezét, akinek az irodalmi pályája teljesen független az alkotói ösztöndíjaktól, a különféle pályázati kiírásoktól, a folyóirat- és könyvtámogatási rendszertől…

A kiszolgáltatottság kifinomultabb módozatai jövő hétfőn kerülnek terítékre.

Zsille Gábor