Hegedűs Imre János írása Ewa Lipska Világ kisváros c. könyvéről

Egy fordítás akkor sikeres igazán, ha a fordító is alkotóművész, ha újraalkotja az írást. Nem újraírja, hanem újraalkotja! Sok vita folyt erről, mit szabad, mit nem szabad változtatni, voltak betűhű transzlátorok, és voltak szabadosak.

Zsille Gábor, kortárs költőnk, úgy tudjuk, középen áll. Nem rugaszkodik el az eredeti szövegtől, de minden soron, szókapcsolaton, trópuson rajta van a keze nyoma, fordítás közben is alkotóművész. Polonista. Ő az egyik fontos szellemi csatorna, amelyen keresztül a baráti nemzet kultúrája, elsősorban a költészete átáramlik a magyar olvasóhoz.

Legutóbb Ewa Lipska válogatott verseit tette le az asztalunkra. Segítségünkre sietett azzal is, hogy a kötet végén közli a lengyel költőnővel készített interjú szövegét. Beszédes a cím: „Európa a mi közös kisvárosunk”.

A képzett, a könyvbúvár olvasó számára nem ismeretlen a Lipska név, köztudott, hogy több mint harminc kötete jelent meg, sok nyelvre fordították, s mint a lengyel Új Hullám tagját számon tartják, olvassák, vitatkoznak az úgynevezett hatvannyolcasok mozgalmának célkitűzésein.

A szakirodalom kulcsszót ad a kezünkbe, amellyel be tudunk lépni Lipska költészetének panteonjába. Ez a szó a hétköznapok. Igen, sok, nagyon sok versében mindennapjaink eseményei, történései, örömei, gondjai zsibonganak. Fontos hozzátenni a jelzőt, mert nem szürke események rajzát kapjuk, hanem azok izzó állapotát.

Könnyű illusztrálni a fenti gondolatot. A Nyugalom versében olvashatjuk: „A szobalány az érzelmek mulandóságára / emlékeztet minket. / Szétteríti a lepedők vizitkártyáit. / Már mindent tudunk a szónoklatok, / a hit és a hormonok hasznáról.”

Milyen tökéletes a fogalmak, szavak vegyítése! A szobalány, lepedők, vizitkártyák, hormonok jól megférnek az érzelmek, emlékezetek, a hit szomszédságában.

A kötet első (esetleg lázas) elolvasása után keletkezik egy olyan érzésünk, hogy a címben (Világ kisváros) és a már említett interjú címében („Európa a mi közös kisvárosunk”) az a nosztalgia bujkál, rejtőzik, amelyet Thornton Wilder megírt világhírű színművében: A mi kis városunkban. Teljesen evidens, hogy Ewa Lipska számára a kisváros nem földrajzi fogalom, hanem lelkiállapot, vágy, nosztalgia. Nem is lehet földrajzi fogalom, hisz szülővárosában, Krakkóban és Bécsben él. De a híres amerikai író, Thornton Wilder a technikai robbanás előtti világért sóhajtott nagyot, amikor még magas kalapemeléssel köszöntek egymásnak az emberek, amikor a család áhítattal ülte körül az asztalt, és fogyasztotta el a vasárnapi ebédet, amikor az emberek még természetesnek tartották az ölelést, a csókot, nem a szerelmit, hanem azt, amelyik csupán a testvéri, a szülői, a rokoni, a baráti szeretetet fejezte ki.

Nyolc fejezetből áll össze a kötet, különböző korszakok lenyomatai, az első fejezet címe: Emberek, kezdőknek (1997). Mellbevágó. A XXI. században embertanból már senki sem lehet kezdő. Vagy talán mégis? A felgyorsult idő, a globalizáció, a rossz liberalizmus elfeledtette volna velünk a homo sapiens történetét, lényegi tartalmait?

Ijesztő egy szó az azonos című versben: „Posztumusz”. A szó köztudottan utószülöttet vagy a halál után megjelent művet jelenti. Meghaltunk volna? Lehet rólunk, emberekről múlt időben beszélni? Mi már csak voltunk, és nem vagyunk?

Nem. Ewa Lipska nem ilyen kategorikus. Igaz, költészete kérdőjelek erdeje, de az élet hangja, szava is harsog.

Mit szeretne ő, hogy másképp legyen? Ahhoz hasonlót, amit Thornton Wilder is szeretett volna. Idézzük fel röviden, szabadosan a színmű tartalmát: Emilyt visszaengedik a szellemek a túlvilágról egy napra. De az élők, a földiek nem tudhatnak arról, hogy ez poszthumusz esemény. Ott folytatja az életet, ahol az megszakadt. És ő kér! Könyörög! Édesanyám, ölelj meg! Édesanyám, csókolj meg! S a válasz: – Várj kislányom, csak éppen kiseperem a szobát. Azonnal, de nem látod? Fut a tej!

Emiatt nem létezik már a homo sapiens. A hétköznapok sztereotip, lélektelen cselekvései nem engedik meg az érzelmek áradását, gátat szabnak a lélek szárnyalásának. Még a Thornton–Lipska párhuzammal is leegyszerűsítjük a kötet lírai tartalmait. Rendkívül gazdag képanyag, képzettársítás vezet mélybe és magasba, az olvasó művészi élménye tökéletes lehet.

Lapozzunk tovább a kötetben, keressünk a fentebb tárgyalt lírai helyzettel rokon vagy azonos analógiákat. Az Én (2003) fejezet egyik verse az Első számú. Miután tudomásul veszi, hogy a Hold, a Nap, a városok, az utcák leltári tárgyak lettek, „közjegyzői okiratba” kerültek, és árverezik a reményt, a természet egy apró moccanásában felfedezi az ember legnemesebb tulajdonságát: „Na és, akkor mi van, / ha a szeretet, / ez a széltől éppen csak megmoccant faág / mindig első számú marad, / és felénk hajlik.” (Első számú)

Megkondul valami bennünk. A szeretet-éhség legnagyobb magyar klasszikusának híres sorai jutnak eszünkbe. Jól megférnek Ewa Lipska társaságában: „Emberek, nem vadak – / elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel, / nem kartoték-adat.” (József Attila: Levegőt!)

Sok, nagyon sok misszió bajnoka a költőnő, de ez a legfontosabb. Boldogságfelelős. Tesz arról, hogy az emberi szív ne legyen kartoték-adat.

Ha csak a stílusra figyelünk, ha csak Ewa Lipska lírai esztétikájára szűkítjük le a vizsgálódást, akkor eklektikát emlegethetünk. Éppen annyira otthonos ő a fennköltségben, mint a prózaiságban. A szárnyalásban és a szárnyalás tagadásában. Érdemes idézni a Pillanatnyi figyelmetlenség vers teljes szövegét: „Költők nincsenek. / Csak a pillanatnyi figyelmetlenség. / Játék a szavakkal egy kanyargó úton. / Egy-egy vers / esetén.”

Bátor alkotó Lipska! Az alkotás közmunkását tagadja. Nem létezőnek nevezi a költőt. Igyekszünk követni a logikáját. Vagy pokolba minden logikával, ha líráról van szó?

Hát persze, hogy a paradoxonok szűk sikátorába juttatott minket, olvasókat. Persze, hogy nincsenek költők! És persze, hogy vannak! Azt tudjuk Madáchtól, hogy a tagadás a művészi megnyilatkozás legnagyobb formája. Lucifer tökéletesebb alak, mint Ádám. De kölcsönösen feltételezik egymást, akárcsak Júdás és Krisztus.

És még egy példa – most már valóban csak a prózaiságra és fennköltségre figyelve – a Gyümölcscentrifuga című verséből: „Annyi a szent, / hogy eltakarják az eget. / Még műanyag Krisztust is veszünk. / Szentelt vizet, amelyet felszív / a bűnök itatósa.”

A csattanós befejezésben a tárgyi eszköz (centrifuga) és a költő izzásának a terméke (vallomás) feszül szembe egymással.

Az említett interjúban, amely egyúttal kiváló utószó, arról beszélget Zsille Gáborral, hogy minden költőnemzedéknek kötelessége a hagyományápolás, a múlt, a szokások átörökítése. „Mindez csakis tőlünk függ, és egyedül mi lehetünk önmagunk legnagyobb ellenségei” – mondja. De ne legyünk azok! Irtani, tövestől kitépni az önpusztító reflexeket, mert: „Európa nemrégiben a mi közös kisvárosunk lett.”

Ebben a mondatában visszhangzik legerőteljesebben Lipska igazsága, vágya, akarása.

(Írott Szó Alapítvány, 2021)