A Ferdinánd hídon kóvályogtam a minap. Gyakran járok odafenn, a forgalmas híd átvezet a Duna-parthoz, szeretem azt a környéket. A Nyugati pályaudvar és az Eiffel tér a téli hónapokban romantikus kivilágításban pompázik, a neonok és fényfüzérek színes sugarakat vetnek a Bajcsy utcai palotákra.

Megállok a híd közepén és lenézek a sínekre. Több száz sín vezet ki a pályaudvarról, elképesztő látvány. A híd alatt sűrűsödnek útjaik, éppen alattam terelődnek szűk mederbe. A hátam mögött, a hídon túl pedig újból szétágaznak, majd’ félszáz sín tárul szerteszét, hogy a pályaudvarról kigördülő vagonok a sínrendező kattanása után a megfelelő helyre terelődjenek. Minden vonatnak megvan a maga útvonala, a maga sínje. Egy előre eltervezett, szakszerűen előkészített menetrend szerint megvalósuló munkamenet részesei, nincsenek véletlenek, nem lehetnek véletlenek, hiszen az katasztrófához vezet. A pályaudvaron rend van, mindenki tudja a dolgát, a vonatvezetők, a kalauzok és az utasok is fegyelmezetten viselkednek, közös a tervük: épségben és gyorsan megérkezni a végcélhoz.

Apám imádta a vonatokat. Gyakran álldogált a vasútállomáson szabadidejében, és órákon át bámulta a tolató, érkező vagy induló szerelvényeket. Sosem értettem, miért nem lett masiniszta. Annak kellett volna lennie, és akkor tán boldog emberré vált volna. Miatta álldogálok olyan gyakran a Ferdinánd hídon, és nézem a vonatokat. Jó érzés emlékezni arra az őszes halántékra, gömbölyű pocakra, vasalt élű nadrágra, és azokra a meleg barna szemekre, ahogyan felügyeli az állomást. Kívülről tudta a menetrendet, és hiába nem volt a pályaudvar alkalmazottja, kötelességének érezte, hogy esténként szemügyre vegye, rendben van-e minden. Utólag már tudom, hogy kényszeres személyisége bátorítást és megnyugvást nyert azon a helyen, a világ e determinált szegletében, ahol a törvények uralkodnak.

Ezen a csendes ünnepi napon nincs nagy mozgolódás a vonatok világában. Hosszú ideig várom, hogy történjen valami. De ezek a kocsik unottan, egykedvűen álldogálnak utasokra várva. Az utasok viszont a karácsonyfa mellett bejgliznek, semmint bőröndökkel cipekednek a Nyugatiba.

Végre közeledik egy mozdony. Lassan döcög, szinte lődörög. Nem húz maga mögött kocsikat, semmit. Azt feltételezem, hogy a vasutas előrehajt, az intő jelre pedig behátrál egy vagon elé, vagy elküldik egy másik állomásra, ahol nincs elegendő mozdony. Talán csak „félretolják” az útból, és kiküldik a perifériára, amíg kiböngészik a jól szerkesztett menetrendből, melyik vonat elé teszik meg vezetőnek. Utasokat fog szállítani, vagy vagonokat kapcsolnak rá. De az is lehet, hogy egy renitens mozdonyvezető éppen most vonatoztatja meg a kisfát. Áthaladnak a híd alatt, aztán vissza. Boldog lehet az a kisfiú, épp mint az Apukám, amikor arról álmodozott, hogy masiniszta lesz, nem pedig orvos, amint azt a szülei ráerőltették.

Tetszik nekem ez a magányos mozdony. Tetszik nekem, hogy szabadon kószál, vidáman, mint egy kapitány a csapata nélkül. Tetszik, hogy a feladatra erőt gyűjtve jár egyet, és felkészül a kihívásokra, az élet nagy csatáira, melyeknek sosincs vége. Körbenéz az állomáson, és kikandikál a hídon túlra, milyen is lehet ott? Gondolatban elkalandozik egészen Szibériáig, milyen nagy élmény lehet egy olyan híres vonatútnak a részesévé válni, mint a Transzszibériai Expressz!

Legmerészebb pillanataiban az jut eszébe, milyen lehet letérni a kijelölt sínről, és arrafelé menni, amerre nem szabad? Mert azt nem jegyzik bele a menetrendek nagykönyvébe. Nem szerepel sehol, hová vezet az út kötött pályán kívül. Az állomásokon túlra nemigen látni. Vannak más állomások is, melyek ismeretlenek számára. Sokszor megfigyelte már az utasokat, és észrevette, mennyire idegesek, kapkodnak, sietnek. Pedig mindig van egy következő vonat, amire fel lehet szállni. Egészen biztosan van valami a láthatón kívül! Vagy nincs? Talán nem is létezik odaát, nincs a hídon túl semmi, illetve a síneken túl sincs semmi, csupán sínek vannak. Ha letérek a sínekről, és eltévedek, kisiklok, és bajom esik, megsérülök, nem lesz, ki ellásson, megjavítson, aztán hamar megrozsdásodok a viharban, és otthagynak egyedül. Ki tudja, talán még arról sem gondoskodnak, hogy elszállítsanak egy roncstemetőbe, évezredek múlva is ott rohadok a periféria melletti ócskatelepen a felelőtlenségem miatt. Még belegondolni is rossz!

Így gondolkodhat ez a kis mozdony. Szegény! Nem tud letérni az útról, nem is szabad neki, hiszen nincs lába, amin járhat, se szárnya, amivel repülhet. Belepusztul, ha megteszi, ha mégis, ha esetleg meg merné kockáztatni.

Mielőtt tovább indulnék az utamon, át a híd túlsó oldalára, hogy sétáljak egyet a Duna-parton, letekintek még egyszer a sínekre. A mozdony a hídon túl áll, mintha tényleg azon gondolkodna, most mitévő legyen? Felvillan a lámpa, kattan a sínváltó, a kismozdony kap egy jelet, a masiniszta beindítja a motort, és elindul a vonat. Én is továbblépkedek, de megcsörren a telefonom. Szólít a kötelesség, így a Duna-part helyett hazaindulok.

Otthon megkeresem a falon Apukám arcképét, előreszegett állkapcsa megkülönböztette az átlagtól. Érdekes, hogy idő előtt távozott a világból. Felőrölte az a pillanat, ahogy a drámákban mondják, az a végzetes vétség, amikor egy olyan döntést hozott, amit nem lett volna szabad. Letért a neki kiszabott útról. Ezért kereste a vasútállomások kiszámítható nyugalmát.

Így töprengtem a mozdonyok helyzetéről a minap, a sínekről, a választásról, lehetőségekről ott a Ferdinánd hídon, ahová annyi emlék fűz. És hazafelé sietve eszembe jutott az ókori bölcsesség: A döntés folyamata nem, de az akarat szabadsága illúzió.

Tallián Mariann