Van ez a fixációm, hogy zsenge korom és makulátlanul tiszta szervezetem (mely sem dohányfüstöt, sem alkoholt nem ismert soha) ellenére eljárogatok sportolni a hegyre, a Jánosra, mert hát soha nem tudni, mikor leszek negyvenéves, posztdohányzó s az italt évekig meg nem vető egyén.

És ahogy ott futok (oké, avatatlan szemlélők gyors, jó na, viszonylag gyors kocogásnak, valljunk színt, menésnek neveznék, de ők nem tudják, hogy a futás ideája a fejben dől el – mégpedig az én fejemben, s nem az ő szemükben) (valójában nordic walking a neve, igen, tudom, tökgáz, de te, aki olvasod ezt, mit tettél ma az egészségedért, hellószia), pláne így hétvégén, különösen délután, azt látom, hogy az egész város kinn van.

Me’ jó az idő, azért.

Kutya, macska, toló- és babakocsi, bicikli, roller, egyéb kisállat, hátizsákban a hegyre cipelt sörök, hátizsákban a hegyre cipelt grillezni való (haltápon élt-volt) csirkehúsok, grillezéshez szükséges grillező apparát. Vidámság, jókedv, móka, kacagás.

Az emberek kétméterenként fekszenek egy-egy pléden, és behunyt szemmel át vannak élve természetileg. Menni sem lehet, nemhogy futni. Kisgyerekek, kiskutyák, nagykutyák, lihegő futók, iszonyat sportos imiddzsel, gyalogolva. Sorok. Mindenhol sorok. A talpalatnyi parkolóhelyen négyezer kocsi akar beállni a negyven helyre. Van is ordibálás, balzsam a fülnek. Sorok a vattacukrosnál. Sorok a lángososnál, a világ legmérgezőbb és legveszedelmesebb ételénél. Sorok a libegőnél fel, sorok a libegőnél le. Sorok a fagyinál. Mindenhol egy ember szolgál ki, és hát a lángos sem egy perc alatt sül meg a kéthetes olajban, nem baj, barátom, majd megkél a tészta a hasadban, legfeljebb megdöglesz. A libegőnél már ember sincs (egy sem), csak automata (kettő), negyedóra/vendég sebességgel boldogulnak a népek, a sor vége leér a városig. A kilátónál cukrászda, elképesztően szegényes és igénytelen felhozatallal, valamint mogorva nőkkel a pult mögött. (Hihetetlen, hogy ilyen szarul működik minden, mikor egy kis minőséggel, szervezéssel, odafigyeléssel vagyonokat kereshetne bárki, akinek van kedve vagyonokat keresni. Persze, így is keres.) (De ez legyen az ő bajuk, a gazdagoké.)

A nép, az istenadta nép… (Ja, jut eszembe: sorok a budi előtt, kettő is van a hegyen, nehogy szűkölködjön a százezer magyar húgyhólyag, aki ott szándékozik tölteni a hétvégét.) A nép pedig mulat. Halkan, óvatosan, mert ha kissé hangosan felkacag, megrovón néznek rá egyméternyire tőle.

Nem tudom, mit lehet ezen szeretni.

Miért képes valaki arra, hogy busszal kicipelje a grillapparátot, és gyalogoljon vele még egy kilométert, amíg félre tud seperni néhány nála gyengébb embert, hogy helyet csináljon neki… felállítsa, süsse, egye, igya a sört. Mi ebben a jó? Mi a jó abban, ha félméterenként tollasozó párok kalimpálják fejbe egymást? Mi a jó abban, ha az elindulástól kezdve mindenhol órákig kell sorban állni, pisilni, libegni, fagyizni, vizet önteni a kútból a palackunkba, vagy egyszerűen csak: lépni? Miért jó, ha nem tudsz a saját tempódban közlekedni, mert rosszabb ez a hely, mint a Fornettitől bűzlő Nyugati aluljáró csúcsidőben?

Igen, én a hegyekben nőttem fel, és volt olyan nap, ha erdőbe mentünk apámmal, hogy senkivel nem találkoztunk. Csend volt. (Igaz, nem is vittünk magunkkal hátizsákban zenelejátszót és hangfalat, mint itt a derék fiatalok.) Volt madárdal. És legfőképpen: nem láttunk embert.

Úristen, mennyire vágyom erre! Ne látni embert.

De egy-egy ilyen nap után (melyet követően megfogadom, hogy ezentúl csak hétköznap hajnalban sportolok, ha egyáltalán, mikor csak pár tízezren vannak) úgy tűnik, hogy immár sehol nem maradt olyan hely ezen a földön (de hogy Magyarországon nem, az bizonyos), ahol félórát úgy tudok csöndben ülni (és a túlnépesedésre gondolni), hogy ne taposson a lábamra valami pofa, aki kiment a természetbe, mert nincs jobb dolga, vagy mi. De ennyi erővel mehetett volna plázába is, tényleg, menjél plázába, jóember, ha van villanyos grillapparátod, és nem faszenezel, a szökőkútnál meg is sütheted a húst, és van klíma, meg minden. Na? Az erdőt pedig hagyd meg nekem.

Nagy Koppány Zsolt