Szépen kisminkelve indulok a fellépésre. Hátamon a hegedű, kezemben a táska, mindkettő nehéz. A hegedűtokom ugyanis kínai fatok. Ezt senki nem hiszi el. Olyan ez, mintha az IKEA-s asztalodat lecserélnéd egy kopottas retro funérozott asztalra.

Minden zenész, legyen csellista vagy brácsás, pehelykönnyű, futurisztikus kinézetű, mintázott tokokkal rohangál, mindezt rollerrel, szűk nadrágban vagy rövidke szoknyácskában, sportosan vagy nőcisen, lobogó hajjal, de én, rendületlenül cipelem a kínai fatokot. Cipelem villamoson, metrón, vonaton, buszon, át a fél országon, ha éppen vidéken van a fellépésem. Pontosan hat kiló, de ha véletlenül elejtem, akkor sem lesz semmi baja. Egyszer már kipróbáltam, tényleg nem lett semmi baja. A táskám meg azért nehéz, mert benne van az összes sminkem, a parfümösüvegem, egy pótharisnya a biztonság kedvéért, és a kottáim. Kicsit nehezen tipegek a villamosmegállóban a magas sarkú cipellőmben, nem vagyok hozzászokva, általában lapos sarkú cipőket hordok. Igyekszem kikerülni a kéregetőket – úgysem tudnám most előbányászni a pénztárcámat –, az ittas fiatalokat, nehogy lehányjanak vagy belém kössenek, és a korosodó bámészkodókat, akik tetőtől talpig méregetnek egész úton, vagy beszélgetést kezdeményeznek, unalmukban. Keresek egy szűkös helyet a cuccaimmal együtt, ahol nem kell félnem attól, hogy belöknek a sínek alá.

Irigyen nézem a dugóban álló autósokat. Nem kell megrohadniuk ebben a döglesztő melegben, kikenve-kifenve, hátukon több kilós hangszertokkal. A magas sarkút autóval rendelkező hölgyeknek találták ki. Sokszor elképzeltem már, ahogy életem párja szmokingban nyitja ki nekem az autó ajtaját, és a kezét nyújtva segít kiszállnom. Mint a reklámokban. Csak itt nem arról van szó, hogy körömgombám van-e, vagy sem, nem arról, hogy a lábam dagad-e, vagy sem, esetleg a legújabb trendi cipőmárkareklám szereplője vagyok. Csupán arról van szó, hogy szeretnék egyszer kényelmesen, cipekedés és rohanás nélkül megérkezni a fellépésemre. De ez a vágyam, úgy látszik, sosem teljesül, képtelen vagyok az idővel bánni. Izgulok, de nem baj, a villamoson elterelődik a figyelmem. Izzadok, ez sem probléma, a koncerten amúgy is izzadni fogok, de a biztonság kedvéért cipelem az üveg parfümöt. Lefolyik a sminkem, ez sem baj, itt az óriás neszesszerem, ami elnyeli még a sminklemosót és a kontaktlencse-fertőtlenítőt is. Teljes a bazár! Én remek reklámot tudnék csinálni a kozmetikumaimmal… a színésznő, aki beesik a pódiumra, izzadtan és idegesen, majd megrázza magát, eltűnik egy percre a tükör mögött, és kilép a színpadra csillogva, illatosan, mint egy királynő.

Utolsó pillanatban érek oda, ez kiváltképpen jó szokásom, hiszen a kellő izgalom, hogy ne késsek el, pont annyi, amennyinek lennie kell. Gyerekkorom óta patikamérlegen gyakorlom a helyes adagolást. Mosdóba rohanok, smink, parfüm, hegedű ki, és már ragyogok is a kottaállvány mögött, frissen, üdén. Legalábbis úgy teszek, mintha így lenne. Még egy kis hangolás, és már kezdem is. Tényleg nem izgultam túl magam. Miközben játszom, arra gondolok, hogy mennyire szebben játszaná ezt el valaki más. Aztán arra, hogy koncentráljak már, jó ez, szépen kigyakoroltam, engem hívtak, nem mást, nekem kell megfelelnem. Erre persze elkezdek izgulni, megremeg a kezem, hopp, már itt is a hamis hang. Hát persze hogy más jobban játszaná, mert az koncentrálna, nem máson járna az esze. Megnyugtatom magam, Isaac Stern, aki a világ egyik legjobb hegedűse, állítólag matekpéldákat oldott meg a koncertjei alatt. Most éppen egy se jut eszembe, én még az iskolában sem oldottam meg matekpéldákat, nemhogy a koncert alatt. Jaj, ez nagyon szép rész, ezt szeretem, milyen jól játszom! Mély átérzéssel! Hát igen, látod, most koncentráltál, gondolom magamban, hopp, már megint egy hamis hang, megint megremegett a kezem. Mégiscsak előbb kellett volna érkeznem. Vége. Meghajlok. Taps. Kedvesen mosolygok. Anyukám szerint a szépség fél siker, és sokan mondják, én szép vagyok. Én sosem tartottam magam szépnek. A szép arc nem elég a szépséghez, aki szép, annak mindene szép. Ez a kategória nem én vagyok. De azért rendületlenül mosolygok, visszamosolyognak, tapsolnak. Tetszett nekik. Talán mégiscsak szép vagyok.

Amikor elteszem a hegedűmet, mindig arra gondolok, hogy nem kellene többet elővenni. Szeretném feltenni a szekrény tetejére, ahol a többi, örökölt hegedűm porosodik, és valami máshoz fogni. Kislánykoromban arról álmodoztam, hogy boltos néni leszek, lesz egy saját üzletem, és ott fogok kelendő dolgokat árulni. Az lett volna az igazi élet! Se izzadás, se rohanás, se cipekedés, csak a reggeli nyitás és a délutáni zárás foglalkoztatna. Ez a vágyam valószínűleg sosem fog teljesülni, művész lettem, így alakult, ez nem munka, ez hivatás, ezt csinálni kell, ha már annyit gyakoroltam. Ahogy végeztem, kimegyek a folyosóra, és szembe jön velem Ákos, a híres trombitaművész, akivel a konzervatóriumban egy osztályba jártam. Megtestesedett, akárcsak én. Arca, amolyan bohócarc féle, nagy, nevetős száj, turcsi orr, széles homlok. Hozzá a nagy, göndörkés haj. Minden a régi, csak az a sok mélyedés az arcon, a fáradságtól és az élettől elnehezült arcizmok kényszerű megnyúlása, az ereszkedő hájacskák, az nem a régi. Hirtelen szeretnék elbújni előle, kicsit kellemetlen számomra, hogy valószínűleg én sem vagyok a régi. Már késő megfordulni, próbálok őszinte mosolyt csalni az arcomra és kedvesen köszönteni a rég látott osztálytársamat. Ő viszont valóban őszinte mosollyal üdvözöl engem, kicsit el is szégyellem magam, megölel, már kérdezi is, hogy vagyok, és folytatja is, hogy de régen találkoztunk. A szokásos régenlátottismerősök-beszélgetés után felajánlja, hogy hazavisz autóval. Ez az! Ujjongok magamban, végre! Egész úton úgy beszélgetünk, mintha a Szomszédok című tv-sorozat egyik jelenetén lennénk, alig várom, hogy szabaduljak ettől az unalmas frátertől. Mielőtt kiszállok, észreveszi a tokomat.

– Csak nem kínai fatok? – Úgy néz rám, mint egy szánandó párára.

– De, az! Tudod, milyen nehezen szereztem meg? Egy vagyont fizettem érte a kínai Vaterán.

– Hol?

– A kínai Vaterán.

– Olyan is van?

– Hogyne! De csak azok rendelhetnek, akik aláírnak egy ígérvényt, hogy karbonsemlegesek maradnak.

– Akkor neked nincs is autód?

– Nincs bizony!

A trombitás felhúzza a szemöldökét, és őszintén gratulál. Hazamegyek, eldőlök a pamlagon, és arra gondolok, hogy ha már nem lesz több fellépésem, eladom a kínai fatokomat, mint karbonsemleges hangszertokot egy vagyonért, és hívok egy taxit a fellépésre menet.

Tallián Mariann