Mint a legtöbb gyermeket, engemet is lekötött a fotók nézegetése, különösen szerettem a retusált képeket, érdekes volt a lényegesnek gondolt vonalak kiemelése, persze akkor még nem tudtam megmondani, hogy mi tetszik bennük. Emlékszem, megjegyeztem minden látott fotót, s azok szereplőit a nagy családi fényképalbumban. Boldog voltam, ha egy ünnep alkalmával elmentünk egy fényképészhez, alig vártam, hogy elkészüljön a kép, majd megmutathassam mindenkinek, aki vendégségbe jött hozzánk. A fényképet a házból kivinni nem szabadott, hiszen ritka és értékes volt, csak a közeli rokonok kaptak belőle, s ők is adtak saját családi képükből. Néztem a számomra olyan idősnek tűnő nagyszüleimet fiatalon, a felnőtt nővéreimet gyermekként, olykor naponta többször is. Rólam szinte alig készült fénykép, ezt persze sérelmeztem. Eldöntöttem, már akkor, hogy ha nekem gyermekem lesz, minden pillanatát meg fogom örökíteni.

Az évek múlásával már nem csodáltam annyira a fotókat, de nagyon érdekesnek találtam azokat az embereket, akik hivatásszerűen, vagy csak hobbiból fényképeznek. Mikor megszülettek a gyermekeim, magamnak tett ígéretemet beváltva, szinte naponta fényképeztem őket, a kicsi gépből sosem hiányzott a film, havonta vittem előhívatni a tekercseket. Hamarosan a fiaimmal együtt nézegettük a közös albumokat, alig vártam, hogy elkészüljenek az újabb és újabb képek. Aztán a számítógéppel egyidejűleg megérkeztek lassan az első digitális fényképezőgépek is az életünkbe. Nem kellett már várni az előhívásra, nem kellett többé attól tartani, hogy elég filmkocka maradt-e a nap végéig, az éles színekben pompázó képeket azonnal a gépre töltve nézegethettük, ami nem lett előnyös, töröltük. Aztán még jobb, még többet tudó fényképezőgép birtokosa lettem, még akkor is csodálatba ejtett egy-egy pillanat, de már elmúlt a gyermeki rajongás, valamit elsodort az idő, kicsit sem érdekelt már, hogy mikor mit lehetne, vagy volna érdemes megörökíteni. Lassacskán már csak a fontosabb rendezvényeken fotóztam, később már csak születésnapokkor, karácsonykor, aztán annyiban is maradt. Jöttek a vicces szelfik, a magányos emberek maguk fotózása, jöttek a mesterfotók telefonnal, s én iszonyodva néztem már a fényképezőgépemre. Soha többé nem vettem elő. Ha kell, néha telefonnal még lefotózok valamit, vagy csak olyan céllal, hogy elküldhessem az ismerőseimnek a számomra érdekes pillanatot, de ennyi. Valaki egyszer azt mondta nekem, mikor még szerettem fényképezgetni, hogy az olyan emberek, mint én, félnek az elmúlástól. Már nem tudom, ki mondhatta, de igaza volt: míg rettegtem az élet múlandósága felett, minden pillanatot ki akartam feszíteni valahogyan. Mióta békével gondolok mindenre, s mióta rájöttem, hogy nem adhatom át az elkészült kép által magát az érzést is, azóta nem akarok semmit megörökíteni, legalábbis nem ezen a módon. Nem csak nem vágyom rá, hanem nehezemre is esik képet készíteni. Teljes butaságnak tűnhet, hiszen mi lehet nehéz egy gomb megnyomásán az okostelefonnal, de valójában az egyszerűsége, az elértéktelenedés az, ami zavar.

Lőrincz P. Gabriella