Bánhegyi (szül. Ábrányi) Margit a több művészt adó Ábrányi család leszármazottja. Ábrányi Kornél, Liszt Ferenc és Erkel Ferenc munkatársaként a Zeneakadémia első öt tanárának egyike, zeneszerző és zongoraművész, valamint az első magyar zenei szaklap, a Zenészeti Lapok alapítója és főszerkesztője, jeles zenei író. Fia, Ábrányi Emil költő, műfordító a dédapa, a nagyapa pedig, ifj. Ábrányi Emil, karmester, zeneszerző. – Csanda Mária interjúja.

Csanda Mária: Megírtad az emlékirataidat, melyek egy része a gyerekkorodra tekint vissza, egy sasadi villára, ahol az 1930-as, ’40-es években laktatok. Hogyan jelent meg a családban a művészet?

Bánhegyi (Ábrányi) Margit: Sasadon állandóan muzsika szólt, zongorázott mindenki, nekem is két órát kellett gyakorolnom naponta. Hétvégeken rendszeresen meglátogattak nagyszüleim és kamarazenéltünk. Édesapám hegedűművészként, nagybátyám, Aurél csellistaként, nagymamám, Várnai Róza énekművészként szerepelt, és dédnagymamámnak, Wein Margitnak is gyönyörű hangja volt egészen idős koráig. Mindketten tanítottak a Zeneakadémián ének szakon. Nagymamám meséket írt füzetekbe, amiket máig őrzök.

CsM: Úgy tudom, színészi pályára szerettél volna lépni, viszont a nagypolgári családi múlt hátránynak számított a Rákosi-rezsimben. 

BÁM: Még alig tudtam járni, de már balettozni tanultam Brada Edénél, később Brada Dezsőnél, mindketten operaházi balettmesterek voltak. Érettségi után felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, operett szakra, komikának készültem – szerettem nevettetni az embereket, amivel már a középiskolai előadásokon sikereket értem el. 1952-ben felvételiztem, s bár a felvételiztető bizottságnak tetszett, visszautasítást kaptam azzal, hogy most a munkás-paraszt származásúakat vehetik fel, amibe nem tartoztam bele. Végül könyvelést tanulhattam a Számviteli Főiskolán. Sokáig nem mehettünk nemhogy Bécsbe, de a határsávba se, pedig nagyszüleinknek, szüleinknek korábban az utazás evidencia volt – nagyapám Bécsben, Münchenben, Hannoverben dolgozott sokat, édesanyám pedig olasz volt, és már az ő rokonait se látogathattuk. Így 1956-ban, amikor alkalom adódott, a férjemmel fiatal házasként úgy döntöttünk, hogy a barátainkkal tartunk, akik mind külföldre mentek. Aurél nagybátyám a Szabad Európa Rádiónál dolgozott Bécsben, hozzá tudtunk fordulni segítségért.

CsM: Több munkád közül talán a legérdekesebb, hogy Dél-Afrikában, ahol végleg letelepedtél, a magyar nagykövetségen voltál titkár. A külföldi magyarok körében mennyire ismert az Ábrányi név és a család?

BÁM: Amikor 1988-ban először visszajöhettünk Budapestre,az első szállásadónk szeme könnybe lábadt – ő még dédapám Él a magyarcímű versét szavalta iskolai előadáson, mert Ábrányi Emil korábban szerepelt a tananyagban. Egyébként a külföldi magyarok körében nem igazán beszéltek arról, ki honnan érkezett. Sokan arisztokrata származásúnak mondták magukat valótlanul, hogy javítsanak a megítélésükön, ezért akik valóban büszkék lehettek őseikre, sokszor inkább hallgattak.

CsM: A rendszerváltozás után bár nem költöztél haza, de a nyarakat Budapesten töltöd. A szintén külföldön élő és hazalátogató testvéreddel, Líviával részt vettetek a Nyírábrányban tartott Ábrányi-napokon, Szentendrén a díszpolgár költő dédapa Ábrányi-villájának emléktábla-avatásán. Hogyan látod itthon a család szellemi örökségének helyzetét?

BÁM: A szentendrei Ábrányi-villában az ötvenes években szülőotthon kapott helyet, de a rendszerváltozás után újra magántulajdonba került, az a cég renoválta, amelyik a Zeneakadémia felújításában is részt vett. Közbenjárásomra a villára újra felkerült dédapám emléktáblája díszes domborművel, amit rendszeresen megkoszorúznak az évfordulók alkalmával. Nyírábrányban Ábrányi Kornél halálának centenáriuma alkalmából ünnepséget rendeztek, a művelődési ház Ábrányi Kornél nevét vette fel, az iskolát pedig költő fiáról, Ábrányi Emilről nevezték el. Dédapám felesége, Wein Margit operaénekes és zeneakadémiai tanár, olyan felmenőkkel, mint ruszkabányai Maderspach Károlyné szül. Buchwald Franciska, az 1848-as forradalom egyik mártírja. Margit dédanyámmal végül nagyapámékhoz, a Teréz körútra költöztünk, miután a sasadi villát már nem tudtuk volna fenntartani a háború után. Ugyanabban a körúti házban, ahol Gustav Mahler is lakott, emléktábla hirdeti az Ábrányi család lakhelyét. Rendszeresen jártunk az Operába és a Zeneakadémiára, a jegyszedők jól ismertek, és a legjobb helyeket kaptuk, még az osztálytársaimat is bevihettem.

CsM: Hogyan folytatódik a családtörténet, mi a sorsa az örökségnek?

BÁM: Mint mondtam, az emlékirataimat megírtam, ha az Ábrányiak történetét valaki összegyűjtené, kiadná és hozzá felhasználná, nagyon örülnék. Egy gépiratos példányt a Zeneakadémia könyvtárának ajándékoztam, hogy a leendő kutatók számára megtalálható legyen. Megírom az angol változatát is, mert a család legtöbb leszármazottja Ausztráliában, Amerikában, angol nyelvterületen él, bár sokan rendszeresen hazalátogatnak, felkeresik őseik nyomát, emlékhelyeit. Terveim között szerepel még egy Ábrányi Alapítvány létrehozása, művészek támogatására, ha energiáim-időm megengedik.