Schiller írja A naiv és szentimentális költészetről című írásában, hogy az európai kultúra a görögök óta olyannyira eltávolodott a természet érintetlenségétől és naivitásától, hogy szinte teljesen megszűnt a kapcsolat azzal a közeggel, melyből szőrös őseink kifejlődtek. Megszűnt az egység szubjektum és objektum, ember és természetes környezete között.

Ha nincs természetes, jön a mesterséges környezet: a történelem előrehaladtával egyre több ember által alkotott, konstruált dologgal vettük körbe magunkat. Továbbá: egyre több dolgot akartunk igánk alá hajtani, kezdve az állattartástól és földműveléstől, a kőzeteken keresztül az atomig. És mint ilyen, tárgyiasítjuk azt, amit használunk.

Mindennek betetőzése a 19. század volt, a kapitalizmus születése és tündöklése. Mérgező gyárak, hegyeket kizsigerelő bányakomplexumok, testgyilkos rabszolgamunka hirdették, hogy a pénz, a technikai fejlődés okozta hatalom és az istentelenség mindennél előbbre való.

A kapitalizmus nem szűnt meg, ám történt egy érdekes fejlemény. A század másik gyermeke, a szcientifizmus kitermelte a szociológiát és a pszichológiát, melyek azonban némileg különböztek a náluk idősebb természettudományoktól.

A természettudományok alapvetően tárgyiasítanak. Végső céljuk, hogy az ember úgy hajlítsa a kémia, fizika, biológia tárgykörébe tartozó entitásokat, hogy attól komfortosabb életet nyerjen. Célra és eredményre irányuló társadalmunkban legalábbis. (Hiszen hogy nézne ki, ha a tudományt, akár a művészetet, önmagáért, a tudás önmagért való öröméért művelnénk!?) Ebből fakadóan a végeredmény az, hogy adott természettudomány tárgyát tárgyiasítja, hiába folyadékról, tömegvonzásról vagy galandféregről van szó.

A pszichológia és a szociológia sem különbözik ettől a felállástól. Lényegét tekintve e két tudomány is arra törekszik, hogy tárgyukat tárgyiasítsák. Ám, míg a természettudományok egy külső, alapvetően embertől független (tehát: absztraháló) kiindulási ponttal rendelkeznek, addig a pszichológia és a szociológia kiindulási pontja az ember mint szubjektum. Nem a hatalmas, és nem is a parányi, hanem az ember, a saját méreteivel.

Ha a vizuális művészetekben akarjuk megragadni az embert mint kiindulási pontot, ma már semmiképpen nem lehetünk (kizárólag) figuratívak, mivel a leírás logikája alapvetően egyezik ugyan az emberen kívüli és az emberben lévő létezőket tekintve, maga a tárgy már nem egészen. Éppúgy, ahogyan a pszichológiánál és a szociológiánál. A tekintet, a metódus azonos, csupán a vizsgált tárgy természete különböző – a pszichológiánál és a szociológiánál (és így az emberi objektumot vizsgáló műveknél) sokkal fluidabb, hektikusabb, légneműbb. A gravitáció, a fotoszintézis (elméletileg) tekintettől függetlenek, akkor is működniük kell, ha az egész emberiség kipusztult, tehát nincs szem, mely tekintetét rájuk vethetné. Ellenben a pszichoanalízis vagy a vallásszociológia tárgyai a vizsgáló tekintettől nem függetlenek, a vizsgáló tekintetek is tárgyát képezik a vizsgált tárgynak. Ugyanígy: a taorminai színház vagy Krisztus korpusza függetlenek, leképezésük történhet pusztán motorikus képességünk (vagy egy apparátus) igénybevételével. Ellenben ha a tárgy mondjuk a lélek, maga a megjelenített tárgy is az azt alkotóhoz tartozik, a motorikus képességek elégtelennek bizonyulnak.

Ám ne feledjük, a vizsgált halmazba akár bennefoglaltatik a tekintet, akár nem, alapvetően ugyanarról a tekintetről beszélünk, s így a megismerés alapvető mechanizmusai hasonlóak. Így elképzelhető a Schiller óta áhított manőver: bizonyos aspektusból egyesíthetővé válik az ember és környezete, humán és natúra végre egy platformra kerülhet.

A kubisták kezdtek el tapogatózni az irányba, hogy az emberi objektumot megpróbálják hasonló, analitikus tekintettel vizsgálni, mint ahogy annak környezetét. Az eredmény megdöbbentő lett: az emberi objektum és környezete elkezdett egymás felé közeledni, összemosódtak a határok, természet lett az ember, ember lett a természet. Feltehetjük a kérdést: vajon lépések történtek az ősi egység visszanyerésének irányába? Ami a primitíveknél magától értetődő volt, és a modern elválasztotta, tengernyi szenvedésnek nyitva utat, az a 20. század eme intellektuális patakocskáiban visszatérni látszana? A tekintet által, úgy néz ki, lehet.

Cézanne-nál a hangsúly még eldőlt a természet irányába, látszik, ahogy a természeten keresztül közelít az emberihez, ábrázolása egy utat, egy kezdetet és végpontot feltételez a natúrától az emberi szubjektumig. Picasso és Braque, főleg az analitikus (1910–12 közötti) korszakban már eltüntette az alá-fölé rendeltségi viszonyt, képeiken az absztrakció és a figurális, ember és környezet tökéletes szimbiózist alkot, mindkettő feloldódik a másikban.

Az ember, még ha nem is rítusaiban és magatartásában, hanem egy „külső” tekintet által egyesül, de azért mégis csak létrejön valami dichotómiánál homogénebb. Úgy tudomány, mint művészet szintjén.

Picasso Mandolinos Nőjénél nagyon jól megfigyelhető a művelet. Bizonyos helyeken látjuk, hol ér véget egyik vagy a másik, bizonyos helyeken nem. A testet alapvetően ugyanazok a mechanizmusok építik fel, mint a környezetet, a környezet struktúrája olyan, mint a testé. Eggyé válik háttér és előtér, organikus és mesterséges.

Ha megértjük emberi természetünket, talán elmosódik a konkrétnak hitt határ humán és natúra, az emberi és az ember környezete között.

Hegyi Damján