Mondják tudósaink, tágul a világegyetem, hihetetlen gyorsasággal tágul, s itt, parányi bolygónkon szűkül, zsugorodik a tér, embermilliók számára az okostelefon néhány négyzetcentiméternyi téglalapja jelenti a végtelenséget. Cselekedjük gondolatban az ellenkezőjét! Nyíljon ki, nyissuk ki az erdő-mező kapuját! Keljünk útra!
Legjobb költőink pillantottak szét ámuló tekintettel a rónaságon, az Alföldön, a dombvonulatok és hegygerincek végtelen során, és vallomásra kényszerítették az élő és a holt anyagot. A szólás, a megszólítás a lírikusok különleges képessége, s remekművek születtek a párbeszédből. Igen. A zseni szól, és a természet válaszol. Petőfi még a stílus monotóniát is vállalta, csak hogy a dermedtségig torzuló révületét papírra vethesse: „Oh, természet, oh, dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled?”
Ősz van. A vészes aszály ellenére mutatja színeit a természet. Ami fűnek, falevélnek halál, az emberi szemnek gyönyörűség. El kell indulni, menni, vándorolni kell, s hisszük, valljuk, hogy lelkünkben ébredezni fog „a végtelenség érzete”. (Madách) S ha már feltöltődtünk, ha már szívünk, lelkünk csordultig telt a rozsdazöld erdők, a megsárgult mezők, a kanyargó folyók szépségével, akkor hazatérünk. Egyik legnagyobb emberi öröm a hazatérés öröme.
Hová térünk haza? Hol vagyunk otthon? Elegendő a négy fal, a pince, a padlás, a konyha, a hálószoba rekamiéja? Nem. Nem elég. Mély értelmű szóösszetételünk a holdudvar. Kell lennie házunknak, lakásunknak holdudvara. Milyen fontos fogalom, milyen boldogító tünemény, milyen szép álom a holdudvar. Láthatatlan, s mégis létező övezet. „A gazda bekeríti házát” – írta Babits. A kerítés és házunk között van ez a holdudvar.
Milyen szomorú, hogy sokan félreértették, félremagyarázták a poeta doctus gondolatát. Kígyónyelvű kritikusok az önző elzárkózás, a világgyűlölet szimbólumának nevezték a kerítést. Pedig a kerítés és a ház közötti tér éppen olyan fontos része otthonunknak, mint a fundamentum. A gazda azért keríti be a házát, hogy legyen kertje.
„Ez az enyém” – mondja Ádám a Tragédiában, amikor kilép az édenkertből, és leveri a földbe az első karót. Erre int Madách. Teremteni, alkotni kell! Az Úr teremtése félbemaradt torzó, ha az ember nem folytatja azt. Nincs visszataszítóbb látvány, mint egy elhanyagolt, gazos kert. Illyés írja, hogy a paszuly vagy a krumplibokor olyan ékessége lehet a tájnak, mint a virágözön. Nem, nem a cövek, nem a levert karó, nem a vas- vagy a fakerítés házunk holdudvara, hanem a kert. A kerítés és a ház közötti terület. Ennyi maradt nekünk, miután kiűzettettünk a paradicsomból. Csak itt utánozhatja az ember a teremtő munkáját. Csak itt valósulhat meg a csoda, csak itt ismételhetjük meg az Úr tettét. Ha magot hintünk, ha palántát, ha csemetefát ültetünk, őt utánozzuk. Jeles gondolkodóink állították egy arasznyi diófa elültetésével: Nem éltem hiába!
Sokan vagyunk, akik rajongunk Arany Jánosért. Ő a legmagyarabb költő. Monumentális munkái, sűrű szövésű, drámai ritmusban lüktető balladái mellett életmodellt teremtett, életstílust hagyott ránk. Hogy kell élni, hogy ne legyünk szakbarbárok? Miképpen kerülhető el a ma emberének begubózása? Mit tehetünk a vészes elidegenedés ellen? Örökérvényű tanítását a Kertben című versének lírai futamaival vehetjük birtokunkba. Látomással indít. Látjuk, amint a bölcs, a nagy költő talán éppen magot ültet, fát olt, vagy elhelyezi a földbe ásott gödröcskében a csírát, a csemetét: „Kertészkedem mélán, nyugodtan, / Gyümölcsfáim közt bíbelek.” S az Epilógusban legnagyobb életcéljának nevezi mindezt: „S hogy megint ültessek, oltsak.” S miért cselekszi ezt? Azért, mert itt találja meg lelke nyugalmát. Itt feledkezik meg a világ nagy bajáról. Arról, hogy az emberek önzővé, közömbössé váltak: „Közönyös a világ… az élet / Egy összezsúfolt táncterem.” Súlyos metafora a „táncterem”. Alig lehet összeszámlálni, hány összetételben szerepel, fordul elő a „tánc” szavunk: menyasszonytánc, huszártánc, vitustánc, medvetánc, haláltánc, serketánc, madártánc.
Gondoljunk újból az asztronómusok nagy felfedezésére! Tágul a világegyetem. Mi sem tehetünk mást. Utánoznunk kell a végtelen tér mozgását. Nyíljon szélesre a horizontunk. Lépjünk ki a zsúfolt táncteremből. Legye végtelen a szemhatárunk. Cseréljük fel néha az okostelefon néhány négyzetcentiméteres területét a végtelen természettel. Vagy legalábbis annak magunk számára meghódított parcellájával. A kertünkkel. S akkor elkerüljük a „tánc” szavunk legsúlyosabb jelentését. A vitustáncot.
És ne dobjuk Németh László reál-utópiáját a haszontalan kacatok közé. Filozófiáját beépíthetjük eszmerendszerünkbe. Kert-Magyarországról álmodott a tudós író. Elméletével nemzetmentő mozgalmat szeretett volna indítani. Telepeket kell létrehozni, írta, és ott minőségi földművelést folytatni. Legyen a magyar paraszt világi kolostorok szerzetese. Úgy éljen hivatásának, mint a középkor megszállott apostolai.
Szép, nagyon szép állom volt, Móricz is támogatta, de ha nem lehet kert-Magyarországgá tenni a hazát, meg kell valósítani annak mikrokozmoszait. Csupán a szándékra van szükség, és az ujjaink, a két kezünk és a két karunk mozgatására.
S mi lesz, mi lesz a fizetség?
Testi, lelki egészségünk.

Hegedűs Imre János